A világ szerint Shakespeare

Géher István

A Magyar Műfordító Egyesület kezdeményezésében megvalósult sorozat kéthavonta, kedden vállalkozik arra, hogy a világirodalom és a műfordítás iránt érdeklődők számára új teret nyisson. A klasszikus művek újrafordítása mindig is érzékeny pontja volt az irodalomnak, hiszen ahány ember, annyi fordítás: fordító és olvasó egyaránt színesít minden egyes furcsa, mégis gyönyörű mű-szövetet.

 

Az "újra- meg újrafordítások" szépségeiről és nehézségeiről kedden este elsőként Géher István költő, műfordító, irodalomtörténész, a Magyar Műfordító Egyesület elnöke beszélt, aki egyebek mellett azért is méltó a sorozatkezdő szerepre, mert a mai fiatal költők, műfordítók tetemes része az ő legendás hírű műfordítói szemináriumain szívta magába "az igét". Több generáció irodalom- és fordításszemléletét határozta meg, őt hallgatva pedig az ember könnyen rájöhet, hogy miért. Új és még újabb változatok - A magyar Shakespeare-fordítás múltja és jelene című előadása egyszerre komoly előadás és felszabadult gondolatmenet: a hallgatóság bepillantást nyer a több száz évre visszatekintő Shakespeare-fordítások történetébe, ám az említett szerző fordításának aktuális kérdéseit, problémáit is megismeri.

 

Az irodalomtörténész felhívta a figyelmet a Shakespeare-fordítás egyik legnagyobb problémájára: nevezetesen, hogy nem csak nálunk nincs "használható" Shakespeare-összes, de egy autentikus eredeti sem létezik, amelyre a mindenkori fordító támaszkodhatna. Ennek egyik oka, hogy maga Shakespeare sem igazán követte nyomon saját drámáinak nyomtatott verzióit, emellett a piszkozatot általában a színitársulat írnoka másolta le - vagy jól, vagy rosszul. Az ilyen módon "erodálódott" szöveget egyébként a nyomdák igen nehezen tudták megszerezni: "ha nagyon le volt robbanva a társulat, eladta a súgópéldányt", de akár lopásra, vagy a színész általi diktálásra is sor kerülhetett - vázolta fel az egykori viszonyokat Géher István. Az irodalomtörténész hangsúlyozta: a mai fordító egyik legnagyobb kihívása, hogy három-négy évszázad hagyományának súlya nehezedik rá.

 

A korai magyar Shakespeare-fordítások kapcsán elmondta: amit sokan költőinek neveznek, az sok esetben rossz, "petyhüdt" költészet. Rámutatott: a Nyugat nemzedéke kezdetben meglepő módon "nem vetette rá magát Shakespeare-re". Jó dolognak tartja, hogy ma színházi megrendelésre egyéni fordítások születnek, ám azt már kevésbé, hogy a teátrumok mindenfajta apparátus, kontrollszerkesztés és Shakespeare-kutatók bevonása nélkül vállalkoznak egy-egy ilyen fordításra. Aki ugyanis behatóan ismeri a szerzőt és korát, olyan jelentésárnyalatokra, rejtett utalásokra mutathat rá, amelyek egyébként homályban maradnak.

 

Van olyan fordítás, amely megszerezheti az eredeti mű rangját - mondja Géher -, de az ilyenfajta "nemes penészben" a színház nem hisz. A Vígszínház legújabb Othello-előadása kapcsán (Márton László fordítása) hozzáteszi: nem igaz, hogy csak így beszélünk, szerinte nem feltétlenül kell mindig a legalpáribb regisztert használni. Úgy gondolja, a helyzet nem reménytelen, hiszen vannak olyan fiatalok, akik nem kedvelik ezt a fajta ironikus, kemény, elutasító tónust: ők talán segíthetnek abban, hogy újraélesszük Shakespeare-t.