|
Vonz a siker, bolond lennék, ha visszautasítanám...
1968-ban született Kézdivásárhelyen. Középiskolait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium matematika-fizika szakán végezte 1986-ban. 1996 és 1999 között a szegedi JATE irodalomelmélet szakos PhD-hallgatója, szakterülete a populáris irodalom elmélete. A Babeş-Bolyai Egyetem bölcsészkarán 1995-ben magyar-angol szakon, 1996-ban szocio-etno-lingvisztikából szerzett diplomát. 1985-től jelennek meg versei, kritikái és elméleti írásai az erdélyi, a Kárpát-medencei és román irodalmi lapokban. 1992 és 1994 között a kolozsvári ECHINOX kulturális diáklap magyar oldalainak szerkesztője. 1994-től az Előretolt Helyőrség című irodalmi lap alapítója és felelős szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozat szerkesztője. 2002-től az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) ügyvezetője. A FISZ alelnöke. 1996-ban elnyerte a Sziveri János-díjat, 1997-ben pedig a Kolozsvári Írók Szövetségének Díját. Verseit román, angol, albán nyelvre fordították. 2004-ben a rendszerváltás óta páratlanul 10 000 példányban jelent meg Kemál és Amál címmel erotikus versgyűjteménye az Ulpius Ház Kiadónál. - A nyolcvankilences Iliescu-puccs az erdélyi irodalomban is új kapukat nyitott. Ami azt jelenthette, hogy az induló generáció nincs kiszolgáltatva egy korábbi irodalmi- és Erdély-szemlélet kényszerének. Ön központi alakja volt a változásoknak. Megfogalmazható-e tizenévek távlatából, milyen tervekkel, miféle konspirációs elképzelésekkel születtek meg a Serény Múmia, később a Rejtő-ízű Előretolt Helyőrség? - Nevezzük bárminek az 1989-es eseményeket, az egésznek volt és van egy kétségbevonhatatlan eredménye: a - viszonylagos - szabadság és a - teljes - szólásszabadság. A kilencvenes évek eleje olyan eufórikus időszak volt, amikor úgy tűnt, hogy minden lehetséges. Ez rám és irodalmi bajtársaimra úgy hatott, hogy nagyon gyorsan kezdtünk eltávolodni az előttünk járó nemzedékek irodalomszemléletétől, a szenvedés irodalmától. Mint ifjú szerzőnek, valahogy idegenül hatott számomra az, hogy az irodalmat beteg kagylóként fogták fel, amely szenvedéssel teremti meg az igazgyöngyöt, és fiatalos lendülettel vágtunk bele e felfogás saját képünkre való formálásába. Így alakult meg a Serény Múmia, majd az Előretolt Helyőrség társasága, ahol nagyjából hasonló szemléletű szerzők találkoztak. Nem csoda, hogy a szenvedés megfogalmazásához szokott közönség nemzet ellen elkövetett bűnnek vagy jobb esetben polgárpukkasztásként fogta fel gesztusainkat. Pedig a nemzetgyalázás olyan távol állt tőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezt mutatja a tény, hogy olyan szerzők voltak-vannak a csapatban, mint György Attila, akinek a nemzeti elkötelezettségét elvitatni idiótaság, és jómagam is csak attól megyek ökölre, ha valaki kétségbe vonja a magyarságomat. A polgárpukkasztás pedig csak annyiban áll, hogy másfajta hagyományokhoz nyúltunk vissza. Amit nagyobb gondként értékeltünk, az inkább az volt, hogy az irodalom kezdte elveszteni olvasótáborát, és olvasás közben a befogadó egyszerűen elaludt, olyan érdekesen írt magyar íróink jelentős része a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján. Ha valami ellen, akkor az unalmasság mint esztétikai követelmény ellen lázadtunk. - Tekintve, hogy nem voltunk unalmasak és folyamatosan eseményeket kreáltunk, idővel a közönség nagyobb megértéssel, sőt cinkos mosollyal fogadta az írásainkat. Az olvasó azért találkozott velünk, mert elmentünk hozzá: megszámlálatlan irodalmi estet szerveztünk, a sajtóban mindig írtak rólunk stb. Meglepő módon a legsikerültebb felolvasásaink falvakon voltak, ahol a nénik és bácsik olyan értő módon beszéltek az írásainkról, ahogyan a kritikusok azóta sem. Legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy egy időben kezdett aggasztó méreteket ölteni a középiskolások óráról való kidobása, mivel a pad alatt a nebulók Helyőrség-könyveket olvastak. No meg azt, hogy a szüleim - akik egyszerű, faluról városra költözött székely emberek - egyetlen alkalommal sem szóltak meg a nagyon vaskos erotikájú verseim miatt, sőt nevetve meséltek a versek kapcsán olyan pajzán falusi történeteket, hogy még én is belepirultam... Ez a nem irodalmár körökből jövő pozitív fogadtatás az eladásokban is megmutatkozott, hisz a másfél milliós erdélyi magyarság körében, közülük jó, ha egymillió olvas még magyarul, a versesköteteink túllépték az ezerötszázas példányszámot. Éppen ezért remélni merem, hogy az irodalomnak igenis lehet szerepe az ember életében, sőt egyre inkább, hisz azt nyújthat, amitől a hétköznapi ember egyre távolabb kerül: egy kisközösséghez való tartozás érzését, amibe beletartozik a pletyka, a mesélés, no meg fantáziát, ami ezt a világot kiszínezi. - Az erdélyi könyvvásárló, érdeklődő - a könyvterjesztés anomáliái és az anyagi viszonyokból következően - aligha találkozik az anyaországi fiatalok köteteivel. Hogyan képesek feloldani az ebből alakuló hiányt? - Az erdélyi könyvterjesztés általánosan nézve is nyomorúságos, hát még akkor, ha fiatal, az olvasó számára ismeretlen és távoli szerzők könyveiről van szó. A tetejében még az sem működik, hogy egzotikumként lehessen eladni őket, mint ahogy esetleg az erdélyit Magyarországon, mivel ha az anyaország egzotikummá válik, akkor megette a fene. Amit mi erdélyi szerzők tehetünk, az az, hogy irodalmi esteket szervezünk idehaza a fiatal magyarországi szerzőknek, és azokat, akiket úgy értékelünk, hogy sikerük lehet, beépítjük a csapatba. Hogy mást ne mondjak: Erdélyben az olvasók jelentős hányada meg van győződve, hogy Szálinger Balázs erdélyi, Zalai passióját pedig ugyanúgy olvassák és vitatják, mint a fiatal erdélyi szerzők írásait általában. - Az erdélyi író nyelvében, talán a negyven éves elzártságnak köszönhetően, mindig ott bujkál valami archaizáló készség, valami zárványszerűen speciális. Áttételesebb, többrétegűbb. Az erdélyi irodalom kedvelői éppen emiatt olvassák. A most tapasztalható intenzív közeledés azt is jelentheti, hogy a fiatal erdélyi író szemantikailag is, nyelvtechnikailag is könnyebben olvad be a Nagy Magyar Irodalomba? Mit gondol erről? Egyáltalán mit a beolvadásról?
- Tény, hogy '89 után egyfajta összmagyar nyelvi uniformizálódás következett be, elsősorban az Erdélyben is fogható magyarországi tévéadók nyomán. Ez egyrészt jó, mert természetesebben használunk olyan szakszavakat, amelyeket korábban román szavakkal helyettesítettünk, pl. ma már bérletet mondunk az "abonament" helyett stb., másrészt rossz, mert olyan székely szavak is áldozatul esnek a magyarosításnak, mint a kulyak vagy a forcsok, amelyek helyett ma már inkább öklöt és csípőt mondunk. Még szerencse, hogy a "pari" és "zacsi" hullám nem érte el Erdélyt, illetve aki ilyet használ, azt menthetetlenül hülyének nézik. Létezik Erdélyben egyfajta nyelvi jóérzék, amely gátat szab a teljes egységesülésnek, illetve a nyelvi behódolásnak. Ugyanis úgy tartják, akinek "kitörik a nyelve", és a székely vagy mezőségi vagy szilágysági nyelvi standard helyett elkezd pestiesen beszélni, az egyéb disznóságra is képes. Én úgy gondolom, a magyar nyelv éppen annyira egységes, amennyire kell, ha nem is értjük teljesen, legalább érezzük egymást, és éppen annyira széttartó, amennyi lehetővé teszi számára, hogy a székely is otthon érezze magát benne. Az irodalom meg egységes, annyi megjegyzéssel, hogy térben - pl. Budapesten és Kolozsváron - más-más kánonalakító erők működnek. - Elképesztő példányszámban jelentette meg az Ulpius-ház új és összefoglaló kötetét, az Kemál és Amált. A reklámhadjárat sikerkönyvet sejtet. Milyen érzésekkel vonult vissza a Bulgakov Café nevű kolozsvári bázisra, hogyan számolt be az otthoniaknak? - Mint minden embert, nyilván engem is vonz a siker, és bolond lennék, ha visszautasítanám ennek a lehetőségét. Azt viszont remélem, hogy nem leszek sztár semmilyen értelemben, és sem a könyv, sem az ember esetében a külcsín nem nyomja el teljesen a belbecset. Hiányzik belőlem a pózolás képessége, úgyhogy nem is lennék jó ebben a szerepben. Az a tény viszont, hogy az Ulpius-háznál olyan emberekkel találkoztam, akik ától-cettig ismerték a verseimet, és szerették őket, számomra nagyon sokat jelent. Ugyanis nem tudom elképzelni, hogy épeszű ember szeretet nélkül bele merjen vágni olyan kockázatos vállalkozásba, mint egy verseskönyv tízezer példányban való kinyomása.
- Mint az E-MIL - azaz Erdélyi Magyar Írók Ligája - ügyvezető igazgatója vélhetőleg szoros, élő kapcsolata van a Magyar Írószövetséggel. Az Írószövetségen keresztül kapják a támogatást, kapnak pénzt különböző könyvekre, szervezik az utakat és egyebek? - Az E-MIL és a Magyar Írószövetség között a kapcsolatok normálisak, azaz protokoll-szintűek. Az Írószövetségtől nem kapunk pénzt, egyáltalán, senkitől nem kapunk pénzt, kizárólag akkor, ha értelmes pályázatot teszünk le valamelyik alapítványhoz vagy magánszemélyhez. Egyébként az erdélyi és a felvidéki írószövetségek az egyedüliek, amelyek nem kapnak működési pénzt a magyar államtól, pedig ugyanúgy befolynak az erdélyi és felvidéki szerzők könyvei eladásából a pénzek, mint a magyarországiak esetében, sőt, Erdélyben és Felvidéken is fogynak a magyarországi szerzők könyvei. Úgyhogy megy biza az erdélyi szerzőtől az ÁFA, de vissza nemigen jön. - Önök a kilencvenes években megharcolták a maguk harcát egy lerobbant irodalmi struktúrával szemben. Hogyan látszik onnan, mi folyik ma a Magyar Írószövetségben? És milyen hatással lehet az E-MIL jövőjére nézve? - Merem remélni, az E-MIL-re semmilyen hatással nem lesz a botrány. Én már rég lemondtam arról, hogy megértsem, mi folyik Magyarországon, és remélem, nem is kényszerülök rá egyhamar. Az E-MIL próbál megmaradni a maga kaptafájánál, szervezni, irodalmi életet éltetni, és fellépni az írók jogaiért. Ennyi. ************ Kapcsolódó cikkek: Erdélyi írók Esztergomról - Sántha Attila Interjúk Zalán-interjú (01. 18.) |
