ZALÁN-INTERJÚ -

   Zalán Tibor író, költő, drámaíró: 1954-ben született. Szakmája szerint magyar-orosz szakos tanár. Volt a Kortárs versrovatvezetője, a Szivárvány társszerkesztője, a Kelet főszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője. 1996 januárjától dramaturg a Kolibri Színházban. Tanít az Iparművészeti Egyetemen, valamint a Théba Művészeti Szakközépiskolában. Óbudán él, két gyermeke, Sára és Judit. Megszámlálhatatlan kötet, irodalmi díj és elismerés birtokosa.
   
   
   - A távoli szemlélőnek, aki évtizedek óta figyelemmel követi Zalán Tibor irodalmi tevékenységét úgy tűnik, mintha kihúzódott volna a frontvonalból. Legalább is a csata véres fejezeteit kihagyja. Az utolsó szó szerint információm önről a következő: "ami a hangulatomat illeti, nagyon is rendben vagyok, mert miért ne lennék rendben, hát persze, lehetnék nem is, vagy egyáltalán nem, de ahhoz képest nyugalom honol idebent, teákon élek, meg könyveken, a kettő együtt kiad valami nyugtalanító derűt." Komolyan? Valóban ilyen a közérzete 2003-ban, Magyarországon, amikor minden civil nap minden civil pillanatában itt recseg az a minősíthetetlen arrogancia, amit a kor politikája művel az országgal, egy füst alatt az irodalommal?
   
   - Ilyen. Vagy ilyenszerű. Ez az emberi nyugalom azonban, ahogy megfogalmaztam az idézett szövegben, meglehetősen viszonylagos. Hasonlóképpen a derű is. Bár azt hiszem, túlbecsüli a civil napok civil arroganciáját. Talán a politikáét is, bár egyiket sincs kedvem a védelmembe venni. Azt azért elmondom, volt idő, amikor minden irodalmi nap minden irodalmi pillanatában át kellett éljem azt a minősíthetetlen arroganciát, amit az akkor pozícióba törekvő, ma pozícióba felvergődött nemzedéktársaim egyike-másika művelt - kisúttörősen, kart karba öltve - velem - egy füst alatt akartak kinyírni, és visszamenőleg elfelejttetni az emberekkel azt, hogy ki vagyok, illetve hát, hogy ki voltam, és hogy mit csináltam. A csata véres fejezeteit tehát nem hagytam ki, ellenkezőleg, a Kortástól való távozásom, illetve az irodalmi életben elfoglalt pozícióim önkéntes feladása után a kis belezők, mert azok voltak, és maradnak ma is, rendesen felhasogatták az oldalamat. Ha rám néz, láthatja, még ma is vérzem, itt is, meg lám csak, itt isĽ A derű nyilván onnan van, hogy utólag örömmel és nyugalommal tölt el, hogy nem vettem részt az új leosztásban, a nagy lángososztásnál tehát szerencsére nem voltam jelen.
   
   - Arany gondolhatott hasonlót a "Kapcsos könyv" idején. Azzal az apró különbséggel, hogy Arany hatvanévesen, 1877-ben, a Budapest (és az ország) legzajosabb építkezése idején bújt meg a Margit-sziget hárfái alatt, ami pontosan érthető Arany esetében. De most mintha az ország végleges morális szétverése fejeződne be. Nem gondolja, hogy a negyvenkilenc évével, ennyi múlt néhány hete, dobokkal és teljes fegyverzetben kellene állnia a csatamezőn, ha nem ért egyet? Mi is az író feladata?
   
   - Hát, éppenséggel gondolhatott volna ilyesmiket is. Annyi bizonyos, hogy jól tette, ha elbújt. Ha nagy a zaj, el kell vonulni. És itt nem csak az építkezési, vagy éppen a szétveretési zajokra kell gondolni. Megjegyzem, másodszor használja az ország szót az ártatlan áldozat szinonimájaként. Én úgy gondolom, ha egy ország hagyja, hogy morálisan szétverjék, főleg véglegesen, ráadásul nem diktatúra idején, az nem is érdemel mást, mint hogy szétverjék. Nem hiszek abban, hogy néhány értelmiségi feladata lenne eltunyult milliók helyett csörgetni a páncélját. Ez a Don Quijote-i gesztus nyilván nagyon tetszetős, vagy nagyon megnyerő és heroikusan komikus, csak éppen nem az én világom. Csak addig tartottam fontosnak az egyet nem értésemet nyilvánosságra hozni - adott esetben a politika szintjén -, amikor ezt még tőlem, írótól várták el, mert mások bajba keveredhettek volna a véleménynyilvánítás miatt. A hivatásos politikusok idejének beköszöntése után én leköszöntem. Letettem a páncélt, és már szerintem rozsdás is. Küszködjenek, akik ettől remélik a hírnevet és a boldogulást. Mészöly Miklós mondta egyszer, rég, amikor épp kibújt a rajongók őt mások elől eltakaró féltékeny öleléséből, így lehetett vele pár szót váltani, hogy "nem kell mindig bent lenni a kör közepében. Hagyni kell, hadd gyürkőzzenek és hangoskodjanak a törpék, a bohócok meg az idomárok. Aztán, ha már nem bírod a nagy zajt, odacsapni egyet-egyet." Én nem hallom, csak látom a nyüzsgésüket. Ma már ingerültséget sem okoznak.
   
   - Mindig csapatban, a kezdetektől csapatban mozgott. Csapatban kisebb az esélye az alkotóra igen jellemző időszakos beomlás, a depressziós hónapok, az elvégzett munka utáni holtpont. Tudatosan szervezte így az életét?
   

   - Téved, igazából soha nem voltam csapatember. Valaha vezér nélküli hadvezérnek titulált egyik kritikusom. Időről-időre hozzám szegődtek emberek, akikkel szerettük egymást, De épp nem tudtam vállalni a csapatokat. Még társaságot is alapítottunk egyszer, de nem voltunk csapat.. Minarik Edének igaza van, kell egy csapat, de én nem vagyok Minarik Ede. Nekem nem kell. Ha körülnéz az utóbbi húsz év nagy csapatszerveződései, -játékai között, véletlenül sem találja meg a nevemet. Szerkesztettem Szivárványt, Keletet, ÚjLátószöget, beszéltető-teázó-estjeim vannak a Kolibri Pincében, zenés beszélgetéseket tartunk Huzella Péter barátommal általános iskolás gyerekeknek a Petőfi Irodalmi MúzeumbanĽ De csapat, csapat az nincs, és nem is lesz. Akkor már inkább depressziók és időleges beomlások. Tudok én vigyázni magamra, illetve megszoktam, hogy felálljak, és leporoljam a ruhámat.
   
   - A Kortárssal kezdte, folytatta a Szivárvánnyal, azután a furcsa véget ért a Hévíz folyóirat körüli hercehurcával. Ez sodorta végül a Duna televízióba? Az irodalmi folyóiratok látható ellehetetlenülése?
   
   - Azt hiszem, az a természetes, ha bizonyos idő után vált az ember. Jól esik, vagy sem, fogja magát, elmegy. Vagy kihúzzák a talpa alól a szőnyeget, mert már sokat ácsorgott azon a helyen, seggre huppan, feláll, arrébb megy. Az irodalmi folyóiratok helyzetét és állapotát én nem látom ellehetetlenültnek, sőt. Ennek ellenére, nem gondolnám, hogy vissza kellene mennem szerkeszteni valahova. A hévízi dolgokat azért nagyon is sajnálom. Igen sok jót akartunk ott tenni, tettünk is, de úgy látszik, a város képviselőtestületének nem kell az a kultúra, amit Alexa főszerkesztővel és csapatával felkínáltunk nekik, inkább a helybeli kispályások hamiskás, némiképp pállott csókjait szeretik érezni egymás altestén a szenátor urak. Ám nagyobb félelmem, hogy azt sem tudják, eszik-e vagy isszák a kultúrát, így bármely álirodalmár és álszerkesztő, jelesen dilettáns önjelölt meg tudja téveszteni őket. De ez megint csak legyen az ő bajuk. Egészségükre. De az már a Duna után volt. Tehát, nem csalódottságból mentem a tévé irányába, hanem egy felkérést vállaltam el. Úgy gondoltam, sok hasznos és érdekes dolgot tudnék ott csinálni. Talán azóta mások is így vélekednek erről.
   
   - A Gong "hetilap" a Duna televízión. Áprilisban indult, gondolom, fél évvel azelőtt elkezdődött a szervezés. Egy televíziós hetilap rátelepszik a szerkesztő életére. Mennyi ideje megy egy hétből? Van annyi ideje?
   
   - Arra mindig kell legyen az embernek ideje, amit szeret, vagy amit fontosnak tart. Előbb csak fontosnak tartottam a Gong-ot csinálni. Aztán összejött a csapat, Balogh József, a másik műsorvezető, a főszerkesztő Medgyesi Gabi, a szerkesztők, Major Eszti, Mészáros Kati, Petrovics Eszti, Virágh Anita, aztán meg ott van még Petőcz Tamás is, aki legtöbbet rendezi a műsoraimat, és őrülten izgalmas festményeket csinál a Rózsák tere közelébenĽ Meg a többiek, operatőrök, hangosítók, gyártásvezetők és kameramannok, akiket most nem tudok felsorolni. És egyszer csak nagyon kezdtem megszeretni, nem kis mértékben miattuk, ezt a munkát. Mindegy is mennyi időt vesz el a hetemből. Arra azért ügyelek, hogy a Kolibri Színházban el tudjam végezni a dolgomat, meg a tanítási óráim se maradjanak el a színészképzőkben. Egyébként, nem szerkesztek, arra ott vannak az említett szakemberek. Én csak javaslok műsortémákat, és ha elfogadják valamelyiket, akkor örülök.
   
   - Mi a megfogalmazott, deklarált Gong-koncepció? Az látszik, hogy szívügye a határon túli irodalom és egyéb művészetek, de egyáltalán szabadna-e még "határontúlinak" nevezni a megváltozott világban az "utódállamok" művészetét?
   

   - Nem tudok arról, hogy a Gong-nak lenne deklarált koncepciója. Talán a nyitottság az, amihez tartjuk magunkat, nyilván egy minőséget eleve feltételezve a választásban. Ennyi elég is, ha belekalkulálja, hogy manapság ez az egyetlen olyan kulturális magazin, amelyik a közszolgálatban kellő terjedelemben és igényességgel foglalkozik a - hangsúlyozottan - teljes magyar kultúrával. Ilyen értelemben nincs is határon inneni vagy túli irodalom és művészet, ahogy számunkra nincsenek ijesztő vagy fenyegető árkok sem a művészetben, noha tudjuk, hogy vannak. De ezeket nem vesszük figyelembe. Számunkra csak művészet van, műveljék bárhol és műveljék bárkik - ami nem jó, az nem is művészet. Ez kellene, hogy a vízválasztó legyen művész és annak látszó kreatúrák között, nem határ, politika, pénz, vagy más talmi dolgok.
   
   - És egy zárókérdés, ez a jövő augusztusban bekövetkező "50". Ötven "fölött" nem ötven "alatt" van, így gondolja, aki még nem érte el. Valamiféle ünneplést persze megér, de nem sok minden változik, az ember él tovább, ahogy korábban. Csak az izületek fájnak jobban, talán a másnapok hosszabbak a korábbinál. Milyen ünnepre számol? Gyűjteményes kötet, valami nagy, extra, eddig olvasói szem elé nem került meglepetés? Szóval, mit gondol, hogyan tovább?
   
   - Nem fogom ünnepeltetni magamat, sem gyűjteményes kötet, sem semmi extra. Egyetlen szerkesztőt sem fogok intencionálni vagy presszionálni különszám összeállítására, sem közvetve, sem közvetlenül. Ha valaki észreveszi, hogy van egy ilyen évforduló, hálás leszek érte, de nem várom el ezt senkitől, és nem fogok megsértődni, ha nem veszik majd észre. Hát, olyan fontos dolog lenne ez nekem - vagy másoknak? Nem hiszem. Ha mégis az ellenkezője derül ki, azon sem fogok csodálkozni. Marad a derű és a nyugtalanság. És minden a régiben.
   
   
   *
   KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:

    Szabó Géza: Zalán Tibor a Korunk Stúdióban (Kolozsvár)
    Egyszer aztán érkezik a friss lapszám, amelyben 15-20 oldalt szentelnek az én nyilatkozataimnak, és egymás után vágják: jó gyerekek - szarháziak, imádom őket - dilettánsok, szemetek - ilyennek kell lennie a irodalomnak stb. (hosszasan gurgulázó nevetgélés a teremben) Néztem, néztem az összeállítást, és megállapítottam, hogy egyet elértünk: most már akármit csinálnak, nem gondolja senki, hogy én állok a háttérben.
   
    Születésnapi levél - Zalán Tibornak Írni negyvennyolc évesen is szabad#8230;(Balogh Roberttől)
   
    Szabó Géza: Helyszíni Kolozsvárról
    Pozsony Ferenc, a KJNT elnöke üdvözli az összegyűlteket, Huzella Péter Kossuth-díjas zenészt, Zalán Tibor budapesti írót, költőt és Kántor Lajos irodalomtörténészt, a Korunk főszerkesztőjét
   
    Karafiáth Orsolya: Csak ülünk és hallgatunk (Békés Pál Zalánnál a Kolibri Pincében)
    A Varázslóiskolánál gondolom mindenki felkapja a fejét. Hát igen. Valóban Harry Plágium Potterról lenne szó? Bizony elképzelhető. Rowling asszony ismerte a művet. Békés kiadója ugyanis több, mint tucatnyi angol kiadónak elküldte a lefordított könyvet, többek között Potterénak is. És Rowling története nem egészen úgy fest, mint mi azt a PR gépezet beindulása óta ismerjük!
   
    Szécsi Noémi: JÓ SZELET! (Bárka-est a Ludwigban)
    Majd arról is meggyőződhetek, hogy bár azt hittem Karafiáth művésznő fején egy döglött angóranyúl ül fegyelmezetten, ez valójában egy rózsaszín hattyú, méghozzá a legendás hetvenes évekből.
   
    Zalán vendégségben a Teraszon (első három nap)
    2001. telén a kezdetek ügyetlenkedésével fűszerezve lenyomtunk Zalán Tiborral egy hetes beszélgetést vendégekkel, morgással, némi feszéllyel. Kicsit bonyolult olvasni, mert ez a felszín nem ahhoz a beszélgetéshez készült, a kedves olvasó és az ő megjegyzései, kérdései - sajnálatomra nem illeszkedik "fizikailag", de még így is élvezhető. Úgy látom.
   
   Zalán vendégségben a Teraszon (második etap)
   
    Zalán Tibor: Maradjunk lebegésben (Szervác József posztumusz prózakötetéről)
    Ami a szeretet és a fantasztikum mellett elviselhetővé oldja ezeket a novellákat, az a humor - és ez szintén új, verseitől eddig idegen elem. A Szép József balvégzete című novellában úgy hal szerencsétlen halált szegény Szép József (természetesen hajléktalan), hogy betegre röhögjük magunkat. És még csak nem is érezzük, hogy ízléstelen. Szép József sorsa a balfácánok sorsa, élete nem élet, életből kiválása megváltás, a megváltáshoz jutás pedig olyan nevetséges és szerencsétlen, mint az élethez jutása és az életben maradása.
   
    Zalán Tibor: 70 Vitéz
    Ironizálgat szelíden, és jót vigyorog magában saját magán. (Rajtunk?) Teheti, hiszen az avantgárdok különös emberek. Nem öregszenek. Jól is néznénk ki, ha az élgárda totyogós, orrukat törlő vénemberekből állna. Kik menetelnének akkor mögöttük, ha elöl remegő fejjel élaggastyánok botozgatnának? Mert Vitéz avantgárd, akkor is, ha az avantgárd kiveszőben lévő avítt magatartásforma (Papp Tibor, a párizsi guru definiálja az avantgárdot magatartásformaként) sokak szerint, az utolsó dinoszauruszok egyike, akik méltósággal várnak a nagy meteorit-becsapódásra.