 |
A Végnapjaim története mégsem csak - vagy egyszerűen - író-újságírói teljesítmény, hanem torokszorítóan őszinte és mellbevágóan brutális olvasmány. Azzá teszi, hogy a benne megelevenített világot minden pontján hitelesíti a szerző szenvedéstörténete, illetve az abban való jelenlét valóságossága, a végnapok után a valóban bekövetkezett vég paradoxális beazonosíthatósága.
Manapság szokatlan ez a hivatkozás, nem is csoda, Szervác prózájának a helyét leginkább visszafelé tolva az időben, Hajnóczy közelében kell elhelyeznünk, aki szintén nem csak írta, de élte és föl is vállalta azokat az infernális mélységeket, melyeket megjáratott hőseivel, azokat a hősöket, akik valódi poklot járnak földi életükben, akik azért mégis kiszorultak-kiszorulnak az irodalmi ábrázolás térségeiről. Az írói én nála volt még ennyire, már-már zavarba ejtően közel a megformált matériához. A szövegirodalom idejében valószínűleg elavult írói attitűdnek látszik ez, de mégis szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, vagy inkább lehetőséggel, hogy a hétköznapi írói élményanyag - ami tele van földhöz- és sorshozragadtságában fantasztikummal és ironikus eltartásokkal a lét lehetősége felé - is meghatározó szövegformáló elvvé válhat, ismét, a posztmodern lecsöngésének idején, vagy túllépésének során.
Ha olyan embernek kéne jelzéssel lennem arról, milyen is a Szervác-prózavilág, aki soha egyetlen sorát nem olvasta, alighanem nehezen boldogulnék. Hajnóczy lehetne hívó szó, de szerzőnk jelentősen elmozdul attól a modelltől, amit a hivatkozás lefedne. Számomra két szerző ugrik be alapvetően, akiktől ha nem is tanult, de módszereiben rokon vonásokat dolgozott ki velük: Mikszáth és Krúdy. Így azonban teljesen tévútra vinném e tudatlan érdeklődőt, hiszen Mikszáth áradó derűjének nyoma sincs ezekben a munkákban, és Krúdy lebegő világa is igen távoli ettől a szenvedéstörténettől. Mégis, ahogy anekdotázik, ahogy el-elkanyarodik attól a vonaltól, ami miatt a novella vagy tárca létrejövődik, megidézi Mikszáthot. Abban pedig Krúdy találtatik érintettnek, ahogy a hőse(i) bolyong(anak) a (rém)álomvilágban, tudomást sem véve arról, hogy nem csak a bolyongásuk, de a létük is teljesen anakronisztikus, megmosolyogtató, ugyanakkor nosztalgiát és rokonszenvet - máskor erős eltartást - keltő a környezetükben. Persze, ez az utóbbi kategória már a reflex szülöttje, és semmi köze a Szervác-novellák világához, csak úgy, valahonnan beszűrődött, és használhatónak tetszett.
Mert, és ettől dráma, sűrű és pokoli ez a vékony könyvecske, a szerváci hősöknek nincs igazából környezetük, mozgásterük beszűkült, lehetőségeik meg egyáltalán nincsenek, vagy ha lennének is, nem élnek, már nem tudnak élni velük. Az elesettek világa ez, a jövőtleneké, a reményteleneké, a magukra maradottaké, a magukra hagyottaké, a szándékosan elmagányosodottaké, a kocsmák mélyén nyomtalanul eltűnőké. A nem ebbe a világba valóké. Ide, közéjük ereszkedik le Szervác, nem csak metaforikusan, hanem érszűkületes lábával és romló tüdejével, hogy egy legyen a szerencsétlenek között, aki azonban tudja, hogy neki még vezet föl út, föl a szobába, ahol könyvek vannak, még nők bukkannak föl, még nincs összetörve az írógép, csak lesz, ám ez csak haladék, így az önámítás nyomát sem leljük fel benne. Pusztulását elfogadja, tényként kezeli, ellene semmit sem tesz. Álmodik még a halálig egyet-kettőt. Hamar nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, ezt a mind (l)égiesebbé züllő figurát már a föld húzza, és mosolyaiba, grimaszaiba rég beette magát a halál. Mégsem megrendítőek vagy drámaiak ezek a munkák, a címadó opust kivéve, annak a sztoikus nyugalomnak, már-már derűnek köszönhető, amivel ezek a figurák, legtöbbször Szervác alteregói, szemlélik a sorsukat, és fogadják el valóságukként az elfogadhatatlant. Nyoma sincs a novellákban önsajnálatnak, bánatnak vagy bántásnak, a hős úgy éli meg a rá kimért sorsot, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, beleáll kikerülhetetlen magányába, közelgő halálába. |
