Bár próbáltuk lebeszélni szándékaikról, kárpátaljai barátaink – Lőrincz P. Gabriella és Kertész Dávid – mégis úgy döntöttek, hogy hazalátogatnak, és részt vesznek a beregszászi és környéki prózanapi rendezvényeken. Az a tény, hogy vállalták az utazást, így utólag is azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal néhány napja még senki nem számított a háború kitörésére. A helyzet egyre feszültebb a térségben, és csak bízhatunk abban, hogy épségben el tudják ma hagyni Ukrajna területét.

Amikor néhány nappal ezelőtt úgy döntöttetek, hogy mégiscsak vállaljátok a kárpátaljai rendezvényeket, gondoltatok a háború reális esélyére?

Kertész Dávid: Gondoltunk, persze, de évek óta ez megy, mindennap felmerült a veszély, ha nem most történik meg, akkor később. Nem mondhatunk le végképp arról, hogy visszajárjunk, így jött ki a lépés…

Lőrincz P. Gabriella: A kárpátaljai utazást már hetek óta tologattuk, háromszor változtattunk időpontot a járványhelyzet miatt. Amikor szerdán elindultunk, még semmi olyan dolog nem történt, ami miatt otthon kellett volna maradnunk.

Ezen a bombán nyolc éve üldögélt a világ.

Arra gondolok, hogy egyetlen apró szikra lobbantotta lángra ezt a tüzet: a kisebbségi jogok elvesztése.

Minden azzal kezdődött, hogy nem használhatták az anyanyelvüket az orosz ajkú emberek azokban a régiókban, ahol ők voltak többségben. Persze, sok minden más is történt, de az egy másik történet. Nyolc éve, amikor a behívókat hordták Beregszászon, szintén volt egy hasonló helyzet, most élesebb. Nagyon furcsa látni, hogy a média milyen szinten sodorja a pánik felé az embereket. Láttam ma egy embert Munkácson, aki egy házat épített, egyedül. Arra gondoltam, hogy biztosan nincs okostelefonja. Nyugodtan pakolta egymásra a téglákat. Eközben a boltokból a tartós élelmiszereket teljesen fölvásárolták, az egyik ismerősöm mesélte, hogy sem lisztet, sem cukrot nem tudott venni délután. A benzinkutakon nincs üzemanyag, hatalmas sorok álltak a bankautomaták előtt.

A határnak a közelébe sem lehet jutni, több ezer ember menekült el a háború elől. Főként a fiatalok. Az idősebbek nem mennek. Imádkoznak. Velük tartok. Írhatnám, hogy mekkora most a helyzet, de Beregszászon vagyok, és látom ezt a siető, rettegő tömeget, még nem tartozom közéjük. Lőhetnek-e? Persze, bármikor, de bárhol lőhetnek.

Milyen érzések kavarognak most benned? Hosszú idő után látogatsz haza, és belecsöppensz egy háborús helyzetbe, ami, ha a mai napon még nem is, de vélhetően hamarosan Kárpátalját is érinteni fogja… Mire lehet gondolni ilyenkor?

Kertész Dávid: A bizonytalanság idegesítőbb, mint a félelem. Tartok kissé a határátlépéstől, de mindent megtettem, hogy biztosítsam magam. Mivel hiteles tájékoztatás nincs, ezért a bizonytalanság a legidegesítőbb.

Ha nem is lőnek még, de pánikról kapunk híreket. Mi történik?

Kertész Dávid: Kárpátalja azért biztonságosabb, közel a NATO-légtér, itt nem fognak bombázni, a gazdasági hatás már ideért, ahogy a menekültek is keletről és Kijevből. Hogy ezután még mi történhet Kárpátalján, azt senki sem tudja, talán még Putyin se. A fiatal férfiak menekülnek, aki marad, az éli tovább az életét. A pánik kissé eltúlzott. Érthető, hogy sokan menekülnek, pláne a férfiak, félve a behívótól, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki lepakolt a pincébe.

Ti tényleg irodalmi rendezvényeket tartotok mindeközben… Milyen közönségetek volt? Többen vagy kevesebben érdeklődtek, mint általában?

Kertész Dávid: A rendezvények hangulatát természetesen átfesti a helyzet. Az emberek, ha tehetik, otthon maradnak, egy-két helyszínt le is kellett mondanunk, az iskolák bezártak. De ha valamikor szükség van hasonló programra, már csak azért is, hogy megnyugtassa az embereket, akkor az most van, és ezt nemcsak mi, a szervezők érezzük, hanem a közönség is.

Lőrincz P. Gabriella: Az irodalmi rendezvények megfogyatkoztak, és csupán a könyvtár és a Munkácson megnyitott Magyar Ház szolgált helyszínül. Az iskolák szünetelnek, online oktatás folyik a kialakult helyzet miatt. Természetesen a beszélgetést jócskán átalakította a háború közeledése. Az emberek most inkább otthon maradtak, de akikkel találkoztunk, azok nagy örömmel és szeretettel fogadtak. Kapjuk a híreket, érdeklődnek, aggódnak az ismerősök, de mi most építünk, olyan másféle falat, mint az a férfi Munkácson, olyat, amihez nem malter, hanem inkább a Jóisten áldása és kegyelme szükséges.

Hogy indul a február 25-i napotok? Milyen kilátásaitok vannak a hazatérésre?

Lőrincz P. Gabriella: Fél 12-kor indulunk Csapra, vonattal. Gyalog vagy autóval lehetetlen kijutni innen. Megpróbáljuk.

Az eredeti interjú itt olvasható.

Fotó: Beregszászon, február 25-én, délelőtt. Forrás: Helyőrség.ma