Az 1956-os forradalmat követően Angliában telepedett le, ahol újságíró lett. Miről és milyen lapoknak írt, tudósított azokban az években?
Családi hátteremet írók és újságírók alkotják. Dédapám Vészi József, a Pester Lloyd hírneves szerkesztője, a magyar újságírás felsőházi képviselője volt. Leánya, Margit az első világháborúban lett az egyetlen magyar női haditudósító. Anyám nem tartotta sokra tudósítói munkásságát, híres szarkazmusára jellemző a mondás: „Margit csatatereken járt, füle mellett süvítettek a puskagolyók, férje, Molnár Ferenc húsz kilométerrel a front mögött tisztekkel kártyázott kocsmákban, mégis sokkal jobbak a világháborús írásai.”
Apám, Sárközi György kiváló költő, műfordító volt, anyám, Molnár Márta a Válasz irodalmi folyóirat 1945 utáni szerkesztője. Erre a családfára olyan büszke vagyok, mint az Esterházy hercegek a sajátjukra. Ami engem illet, gyakran publikáltam az Új Látóhatárban és az Irodalmi Újságban. Az 1956-os forradalom leverése után – mint ifjú forradalmár újságíró – menekülni kényszerültem. A kalandos határátlépés után, amelynek során a Rábát is átúsztam (télvíz idején, nagykabátban), Angliát választottam új hazámul, ahol nagyanyám két fivére élt régi emigránsként, megállapodott jómódban. Az egyik, Vészi Gábor nagybátyám derék vegyi gyáros volt, fel is karolt, kihozott a tidworthi magyar menekülttáborból. Úgy döntöttünk: hasznos foglalkozás után nézek, könyvillusztrátornak állok. Beíratott a Szent Márton Képzőművészeti Főiskolára. Háromévi szerény ösztöndíjas diáknyomor, menzakoszt után lediplomáztam. Nem lett belőlem könyvillusztrátor.
Viszont a brit BBC magyar osztályának és a müncheni Szabad Európa Rádiónak évtizedekig dolgozott, 2001-től pedig az InfoRádió londoni tudósítója. Mikor került kapcsolatba a rádiózással?
A BBC rádió idegen nyelvű adásainak részeként, 1939 óta működött ott egy magyar osztály, amelynek az adásidejét és létszámát ’56 októberében bővítették. Utolsó diákévemben már bejártam kisegítő bemondóként, hírolvasóként, fordítóként, lapszemlézőként a magyar osztályra, a London szívében magasló, Bush House nevű hatalmas épületbe, a BBC szerkesztőségébe. Pártfogóm ott elsősorban a magyar osztály legnagyrabecsültebb belső munkatársa, apám hajdani jó barátja és írótársa, Cs. Szabó László volt.
Londonban hamarosan rátaláltam apám egy másik budapesti kollégájára, Szabó Zoltánra is, aki a Szabad Európa Rádió londoni tudósítójaként dolgozott. Ő javasolta, hogy lássak világot, ne „angolosodjam” el túlságosan, maradjak meg európainak, szerződjem le a müncheni magyar adóhoz. Így egy időre szabad európás lettem. A népes szerkesztőségben akadtak vegyesen jobb- és baloldali kollégák, tisztes jómódban, szép szolgálati lakással. Csaptam a szelet a főnök csinos lányának, az ő ifjú magyar–bajor kompániájával kirándulgattunk München festői környékére. Ha tovább maradok náluk, elveszítem a brit állampolgársági kérelemhez való jogomat. Így búcsút mondtam Münchennek, és a BBC örömest visszafogadott. Még állandó rádiórovatot is kezdhettem, Anglia, ahogy én látom címmel. Sőt írásaimból 2007-ben könyvfejezetek kerekedtek, amelyek együtt Pesten, Londonban és a nagyvilágban címmel jelentek meg.
Élményeim, tapasztalataim nyomán novellákat írtam és közöltem. Író lett belőlem. Ha másként alakul az életem, talán festő lettem volna. De az írásban találtam életcélt és örömet. Szerencsére a folyóiratok és a kiadók méltányolták buzgalmamat. És idővel a díjosztók is, hiszen büszkélkedhetem József Attila-díjjal, Prima díjjal és Kossuth-díjjal is. Ráadásképpen nemcsak nagyanyám, Vészi Margit regényes élete ihletett könyvre, néhány hézagpótló monográfia is kikerült a kezem alól: apámról, nagyapámról, valamint Cs. Szabó Lászlóról, de az általam mindig nagyra becsült Babits Mihályról is.
Számtalan, családjával foglalkozó kötete és levelezése regényesített közreadása után 2019-ben jelent meg a Margit című kötete, amely az anyai nagyanya, Vészi Margit élettörténete, unoka és nagymama levelezéséből kibomolva. Később azt nyilatkozta, hogy megpróbálja angolra átültetni a kötetet. Végzett vele?
Könyveim közül a Margitnak nincs angol fordítása, bár a szöveg és a könyv spanyolországi, alicantei magányában rég megholt hőse valóban megérdemelné. A Kortárs Kiadó az édesanyámmal folytatott levelezésünket tartalmazó Levelek Zugligetből című könyvem angol fordítását viszont megjelentette.
A lakhelyéül szolgáló londoni értelmiségi és művésznegyedről, Hampsteadről szóló legutóbbi kötetében (Hampstead: London romantikus művésznegyede. NoranLibro, 2020) említi, hogy a néhai Milein Cosman német grafikussal szoros barátságot kötött. Kik voltak a legjelentősebb társai az emigráció éveiben?
Mint egyik írásomban említem, Londonban valóban összebarátkoztam Milein Cosman festőművésszel és férjével, Hans Keller zenetudóssal. De jó barátaim főként magyar körökből kerültek ki, az angolok közül pedig egy életre szólt a barátság hajdani főiskolai évfolyamtársammal, Michael Foremannal, akiből a szigetország egyik legnevesebb gyerekkönyv-illusztrátora és írója lett.
Minden könyvében van egyfajta szelíd, játékos hajlam a történelem relativizálására. Honnan a sajátos történelemszemlélet, az ironikus világlátás?
Iróniámat anyámtól örököltem, ő pedig az apjától, Molnár Ferenctől. Üldöztetések és világháborúk hatottak az életfilozófiájára. A mondást, miszerint „jobb félni, mint megijedni”, ironikusan így fordította meg:
„jobb megijedni, mint állandóan félni”.
Magam is ezt vallom.
Menekültnek vagy emigránsnak tartotta magát 1956 és 1989 között?
Bár a szó szoros értelmében elmenekültem az 1956 végi Magyarországról, mégis inkább emigránsnak tekintem magamat.
Világpolgárként hol érzi magát otthon?
Azt hiszem, nem vagyok világpolgár. Két útlevelem van: egy magyar és egy brit. Otthon érzem magam Budán, Londonban és a dél-francia tengerparton, de magyar vagyok, így természetesen magyarul írok. Már csecsemőként a Balatonnál nyaraltattak. Siófokon két koromfekete hajú, barnára sült kisgyereket toltak anyáink ikerbabakocsiban a promenádon, a kis Cs. Szabó Andrist és engem. Valaki megkérdezte: „Honnan tetszettek szerezni ezt a két néger gyereket?”
Már angliai emigráns voltam, amikor anyám nyaralót építtetett Balatonszepezden. Fényképet küldött az egyszerű kis házról, és a kép hátára írta: „Ez a te nyaralód.” Fogadalmam szerint Magyarországra Kádár uralma idején nem látogattam el. A balatonszepezdi házikót a féltestvérem, Horváth Ádám a saját nevére íratta, jókat nyaralt benne a családjával. Nagyon hiányzott nyaranta a vízparti üdülés. Nyaranta felkerekedtem tehát, és autómmal megcéloztam Dél-Franciaországot, főként a romantikus St. Tropez-t.
Magyar feleségem az emigrációját Párizsban kezdte, lelkes gallomán, és kiválóan beszél franciául, így boldogan tartott velem. Mikor azután összespóroltuk a hozzávalót, Tropez testvérvárosához, Sainte-Maxime-hoz közel, a tengertől húsz kilométerre, egy hegyi falucskában megvásároltunk egy régi csűrt, és abból nyaralót alakíttattunk, teljes komforttal. Hameaudes Brugassieres-nek immár őslakói vagyunk.
Mit tart életműve legkiemelkedőbb alkotásának?
Hameaudes Brugassieres-ben, nyári vakációnk során írtam meg legtöbb könyvemet. Talán a Vízszintes zuhanás című naplómból, e kortörténeti dokumentumból tudható meg rólam a legtöbb, de nagyon büszke vagyok a legtestesebb kötetemre, a műveim közül nem sokat említett Mit is jelent? szótárra is, ami az angol Brewer’s Dictionary mintájára született évek kitartó munkája során, a magyar szavak és kifejezések színes leírású felsorolójaként.
Navarrai Mészáros Márton
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában olvasható.
Fotók: Kaiser Ottó
