Június 27-én nyílt meg és december 15-éig látható a Petőfi Irodalmi Múzeum A halandóság törékeny arcai című fotókiállításának második része, amely az intézmény fényképészeinek íróportréiból válogat. Az előző részben fotográfus mesterek és fotóművészek munkái szerepeltek: zömükben jóval korábbi időkből, a 19. század második és a 20. század első feléből származó, több esetben muzeális, fokozottan védendő, ezért csak rövid ideig kiállítható fotográfiák. Ám a második rész is legalább annyira izgalmas, és ezt az az intézményi törekvés magyarázza, hogy a múzeum a ’60-as évektől az irodalomtörténeti kutatás oldalvizén író- és költőportrék készítésével is egyre gyakrabban megbízta a fényképészeit. Mivel sok alkotóval alakult ki bizalmi viszonyuk, a fotózás lehetősége adta magát: a fényképészek gyakran elkísérték az interjúkészítőket, és a jelenlétük természetesnek számított, a fotózásnak a múzeumi tudományos munkát kiegészítő volta pedig magától értetődő volt az alanyaik számára.
A második rész fotóválogatásának érdekességét fokozza, hogy majdnem átér a jelenbe, hiszen két kiállítója: Birtalan Zsolt és Gál Csaba ma is a múzeum munkatársai – az utóbbi immár harminc éve (ezért ő szerepel a legtöbb, csaknem ötven fotóval). Csabával is, Zsolttal is bejártam a kiállítást, és a múzeum korábbi munkatársait: Flesch Bálintot, Belicza László Gábort és Bókay Lászlót is sikerült elérnem (az ő képeik is szerepelnek a kiállításon). Örömteli hozadéka volt a beszélgetéseinknek, hogy többen meleg hangon emlékeztek meg mindannyiuk elődjéről, Berekméri Zoltánról, a múzeum első fotósáról, akire jelentős fotóművészként tekint vissza a szakma.
Gál Csaba őskövületnek nevezi magát: 1989 óta dolgozik a múzeumnál. Arra a kérdésemre, hogy portréfotósként tekint-e magára, nemmel felel, de azt is hangsúlyozza, hogy ennek ellenére már évtizedek óta fontosnak tartja és műveli az írók-költők otthonukban, az alkotói folyamat helyszínén való fotózását, amelynek terén korábban Balla Demeter, Valuska Gábor, Burger Barna és G. Fábry Zsuzsa jeleskedtek (nem a múzeum alkalmazásában).
Útnak indulunk, hogy egyenként szemügyre vegyük Csaba kiállításon szereplő képeit, és mindegyikről mondjon néhány szót. Lázár Ervint 1994-ben annak alkalmából fotózta, hogy a múzeumnak adományozta a nyakkendőgyűjteményét. A Lónyay utcai lakásban készült kép alapján mintha kissé feszélyezte volna a fotózás, jegyzem meg. Akkor találkoztak először, és nem volt idő az oldódásra, mondja Csaba, majd a jó portréfotó alkotásának titkáról kezd beszélni. Ennek fontos eleme, hogy az ember ki tudja várni a megfelelő pillanatot. Segít az is, ha a fotós társalgásba kezd az alanyával, és közben vár – mindaddig vár, amíg nem sikerül valami jellemző megnyilvánulást elkapnia. Olyat, amely túlmegy az adott helyzeten, általánosabban jellemző a fotózott személyre. Az erőltetett, sablonos, semmitmondó képeket Csaba nem is tekinti portrénak.
A 2023-ban készült Háy-portrén például érezni az oldottabb fotós-alany kapcsolatot, mutatja, de azzal folytatja, hogy szerinte az írók többsége már amúgy is túl van azon, hogy zavarja a fotózás. Miközben erről beszél, olyan fotókat nézünk meg, amelyek múzeumi eseményeken készültek, és szóba kerül, hogy szükséges-e ilyenkor az alkotóval kapcsolatba, legalább szemkontaktusba kerülni, vagy lehet „lesből támadni”, és afféle kultúrpaparazzó módjára úgy készíteni felvételt, hogy az érintett nem is tud róla. Csaba válaszul visszafogott fotósnak, riportertípusnak nevezi magát, aki szívesen marad a háttérben, és vigyáz arra, hogy véletlenül se hozza ki az alanyait a komfortzónájukból (ezzel megerősítve azt a gyanúmat, hogy a portréfotós bizonyos esetekben maradhat szinte észrevétlen). Mészöly Miklósról aközben készült fotó, hogy Eörsi Istvánnal beszélgetett (az utóbbi nem látszik a képen), Csukás Istvánról olyan képet látunk, amelyen előadást tart, és úgy tűnik, mintha a szemünkbe (és annak idején a fotós szemébe) nézne-nézett volna, de ez téves feltételezés.
Az a kétnapos rendezvény 2000-ben, amelyen minden alkotó választott egy-egy számára kedves tárgyat a múzeumi relikviák közül, jó pár kép keletkezésének alkalma volt. Ezekről meséltek, és közben fotózták őket (köztük Grendel Lajost, Konrád Györgyöt, Varró Krisztiánt). Az írók tudták, hogy készülhet róluk fotó, de lehetett a fotós kellően messze ahhoz, hogy a fotózás konkrét tényét ne érzékeljék. Ellenkező a helyzet a könyvhéten, jól ismert bőrtáskájával büszkén pózoló Vámos Miklóssal. A róla lőtt kép klasszikus példája annak, amilyennek mi, laikusok a portrét és születését elképzelik.
A Digitális Irodalmi Akadémia taggyűlései is jó alkalmakat biztosítottak portrék készítésére. Feltűnik, hogy az egyik, Gergely Ágnesé mintha agyon lenne retusálva, míg egy másik, Szilágyi Istváné csaknem riportfotószerű. Csaba egyetlen képet sem retusált, így Gergely arcának elmosódottabb voltát főként a fények lágysága és a smink magyarázhatja. A fotók manipulálására soha egyetlen alanyuk sem kérte őket. Arról is szó esik, hogy egy terem fényviszonyai, kisebb csoportokban üldögélő írók fényképezése egészen más kihívást jelent a portrékészítés során, mint amikor a helyszínt jól be lehet világítani, és az alany instruálható. Ezért is teljesen más jellegű Gergely fotója, mint Szilágyié, hiába készült mindkettő ugyanazon az eseményen.
A klasszikus portrékhoz (mint amilyen a kiállításon például Spiróé és Tandorié) szükséges az instruálás. Korábban, a digitális fotózás korszaka előtt minden más volt. Előnyökkel és hátrányokkal egyaránt járt, hogy – mivel a nyersanyag (negatív film vagy dia) nem állt korlátlan mennyiségben rendelkezésre – sem az alanyaik, sem ők nem tudták, milyen képek készültek, míg ma nemegyszer előfordul, hogy azonnal meg kell mutatniuk a képeket a fotózott személyeknek, pedig az kidolgozatlansága miatt hamis látszatot kelt. Az is probléma, hogy sok írónak van „fotózási arca”, azaz olyan arckifejezése, amelyet a fotózásokra tartogat. A fotósnak sokszor éppen ebből az állapotból kellene kizökkentenie őket, hogy az álarc mögötti arcukat mutathassa meg. Csaba minden nehézségével együtt jobban kedvelte az analóg korszakot, mert a lassabb, megfontolt munka híve.
Térey János feszültséget tükröző portréjához sétálunk tovább. „A váratlan halála előtti utolsó képek egyikét készítettem róla ekkor” – mondja Csaba. Závada Pálról készült kép a következő, aki feltűnően oldottnak, lazának tűnik. „Igen, ő valóban ilyen: közvetlen, baráti, és egyáltalán nem zavarja a fotózás. Sőt az is megesett már, hogy utána segített az állványokat cipelni.” Beney Zsuzsa portréján a fotózáshoz való viszony új elemét fedezem fel: hogy ez a helyzet lehet élvezhető, ünnepi – Beney ugyanis csaknem úgy ül ott, mintha királynőnek kijáró tisztelet jelének venné a fotózást.
Innét továbbhaladva két csoportképet nézünk meg, amelyeken egy Karinthy-kiállítás osztálydíszletébe ültek-álltak be az írók és két irodalomtörténész. Ezeket tanulmányozva a csoportképkészítés nehézségeiről tanakodunk, hiszen ilyen esetekben mindig bemozdul vagy pislog valaki, ezért sok képnek kell készülnie ahhoz, hogy egy végül átmehessen a szűrön. „Tartottam ettől a fotózástól, a sok kvalitásos emberrel való találkozástól, akiket nekem kellene instruálnom – emlékezik Csaba –, de az összeszokott társaság jó hangulata gyorsan megszüntette az aggodalmaimat. Az, hogy annyira jól ismerték egymást, és hogy élénkek, aktívak voltak, megoldotta a helyzetet.”
A belső terem szemközti falán a Covid-időkben készített sorozat látható, ennek fotói is nagyrészt Csaba munkái. – Az alapgondolat az volt, hogy házhoz megyünk, és az ablakba vagy az erkélyre állnak ki az írók, kezükben egy akkoriban általuk fontosnak érzett tárggyal. Mostanában is készül hasonló sorozat, Tárgyeset a címe, és alkotói helyszínekre mennek ki fotózni – legutóbb Kemény Zsófinál, Vörös Istvánnál, Kollár-Klemencz Lászlónál jártak. Mivel ilyenkor muzeológus is jelen van, és beszélget az íróval, a hangulat könnyen oldódik – bár olyan is előfordult már, hogy az író nem tudta: fotózás is lesz, és az is megesik, hogy valaki egyszerűen nem szereti, ha fotózzák, mert róla szerinte nem lehet jó képet készíteni. „Vagyis a fotósnak egy kicsit pszichológusnak is kell lennie?” – kérdezem. „Ez azért túlzás, de hogy egy kis biztatás, dicséret minden alanynak jólesik, az biztos – válaszolja Csaba –, és mindkét fél érdeke, hogy jó kép készüljön. Így ha a fotós elég türelmes, előbb-utóbb csakugyan megérkezik az a helyzet, amely egy-két igazán jó kép születéséhez hozzásegíti.” Mert olyanokat mindenkiről lehet készíteni, kivéve bizonyos rendezvényeken, ahol az alanyokhoz nem lehet rendesen odaférni. A covidos sorozat azonban unikális volt ebből a szempontból, mivel abban az időben rendeletek tartották otthon az embereket, így az alkotók és a Petőfi múzeum által küldött fotósok „csak azért is” randevúi cinkosságot jelentettek.
Birtalan Zsolt öt éve kollégája Csabának a múzeumban, és rendhagyó képekkel szerepel a kiállításon. De mielőtt ezekről beszélne, nagyon szimpatikusan a jeles elődre, Berekméri Zoltánra tereli a szót, aki a múzeum alkalmazottjaként és tereiben, 1958-tól ’78-ig jelentős képeket készített ugyan, de zömükben nem portrékat (néhányat szintén láthatunk most). Az Én (Önarckép) című sokat elmond róla és szerepfelfogásáról: éppen az arcát nem látni ugyanis rajta, csak az alakját, és azt, ahogy a tükörben magát fotózza. „Amivel azt üzeni, hogy a fotózás fontosabb, mint ő” – vélekedik Zsolt. Hatásos és derűs kép az 1988-as Jó reggelt, napsütés, amely az akkori fotóműteremnek az Egyetemi templomra nyíló ablakából, egy üveg tejről készült. Egy másik kiállított Berekméri-fotót szintén a múzeumi környezet ihlette: az udvarban akkoriban álló Iustitia-szobor és egy magasban dolgozó munkás „portréja”.
A békéscsabai Berekméri eredetileg nem fotósnak készült, postán dolgozott. Végül mégis mindent – szülővárost, feleséget, gyereket – otthagyott a fotózásért, amikor 1958-ban elfogadta a Petőfi múzeum állásajánlatát. És noha Budapesten egy idő után nagyon elkezdett inni, a munkáját mindig tökéletesen elvégezte, és a múzeum egész életére a legfőbb menedékké vált számára. Olyannyira, hogy még azután is az ottani műterembe járt be a képeit előhívni, nagyítani, hogy már Pomázon, szociális otthonban élt. Majdnem hatvan volt, amikor az első kiállítását megrendezték, és azok közé a nagy művészek közé tartozik, akiket csak a haláluk után fedeznek fel úgy igazán.
Zsolt három képe a kiállított öt közül nem a munkaköréhez tartozó fotózás eredménye, és nem is portrék (kettő próbababákról készült, egy a múzeum hatalmas fakapujáról), mégis érezhetően itt a helyük, két okból is. Egyrészt mert ezeket is a múzeum terei ihlették, másrészt mert Berekméri előtti tisztelgésnek szánta őket. Egy képpel: a Grecsó Krisztiánról készülttel ő is jelen van a Covid-sorozatban. Mivel a lakásokba ekkor nem mehettek be, afféle riportképeket kellett a művészekről készíteniük távolról, kevéssé kontrollálható helyzetben, nemegyszer alulról, például ahogyan a harmadik-negyedik emeleti erkélyükön állnak. Ő jó játékként fogta fel a dolgot, de utólag is fontosnak tartaná a képek mellett az egykori körülmények feltüntetését, mivel komponálásra és instruálásra ezek esetében nem volt lehetőség, ezért szerinte esztétikailag nemigen értékelhetők.
Következő fotója klasszikus portrénak tűnik: Szkárosi Endréről készült 2019-ben. „Ennek az idő adja meg a jelentőségét – mondja –, mert Endre azóta elhunyt.” Korábban gyakran megfordult a múzeumban. Ez a kép is egy eseményen készült róla, amelynek nem volt a közreműködője, hanem a nézőtérről, hátulról figyelte a fellépőket. Sem az alkalom, sem a kép nem tűnt tehát jelentőségteljesnek – mára mégis súlyt ad neki, hogy már megismételhetetlen.
Zsolt közel negyven éve hivatásos fotós: napilapos fotóriporter, havi magazinok képszerkesztője, műtermi és reklámfotós egyaránt volt már, és koncertekre-színházba is imádott fotózni járni – csak a természet- és a sportfotózás kerülte el. Napközben és munka után egyaránt fényképez. A múzeumhoz úgy került, hogy mivel kisfia született, lassítani akart: a szabadúszó fotóséletet már nem érezte komfortosnak. A múzeumban főleg műtárgyfotózással foglalkozik, ami a fotográfia szakmai, alkalmazott oldala. Ebben is lehet kihívást találni: például azt, hogyan adhatók vissza egy festmény színei a legvalósághűbben. Emiatt nem érzi úgy, hogy a múzeumi munkája és művészi szenvedélye között szakadék lenne, sőt: mivel „civilben” is irodalom- és művészetkedvelő, megdobogtatja a szívét, amikor például Ottlik egyéves kori cipőjét, Móricz írógépét vagy Mészöly Miklós személyes tárgyait kell fotóznia. Azt pedig meghatározó emlékeként őrzi, amikor huszonöt évesen a Gellért Szállóba küldték Zsigmond Vilmost fotózni, és az akkor hatvan körül járó operatőrikon – akit nagyon tisztelt, és akihez emiatt alig mert elindulni – a legkészségesebben vetette magát alá a fotózásnak. Beállt a hotelszoba egyik sarkába, és azt kérdezte Zsolttól: „Szerinted itt jó lesz a fény?”
