Amikor a radikális politikai korrektség, a woke ideológia szélsőségei, a legkülönfélébb erőszakos identitáscsoportok eltörölni akarják az ellenvéleményeket, és nem megvitatni, nemcsak a történelmi hőseink előtti tisztelet, de a kortárs aggodalom is indokolttá teszi, hogy megemlékezzünk a magyar történelem legnagyszerűbb eseményeinek egyikéről, a tordai országgyűlésről.
Akié a föld, azé a vallás
Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen elfogadott törvény kivételes lehetőséget biztosított a felekezetek szabad és egyenrangú együttélésének. Erdély ezen a téren messze megelőzte Nyugat-Európát, példát mutatott toleranciából az akkori világnak, sőt részben a mainak is.
Mai ésszel nehéz felfogni, hogy a középkori, kora újkori Európa nem ismerte a vallási türelmet. A katolikus egyház eretnekségnek tartotta és súlyos esetben akár máglyával is büntette a tanaitól való eltérést. Hasonlóan gondolkoztak a protestáns felekezetek is: gond nélkül ítélték halálra az elhajlókat. Általánosságban mindenki úgy vélte, hogy a „libertas conscientiae”, a lelkiismereti szabadság, a más hiten lévők megtűrése a sátán leleménye, amelynek a kételyek ébresztése és a hit gyengítése a célja.
Ennek megfelelően évtizedes vallásháborúk pusztították kontinensünket, míg nyilvánvalóvá nem lett, hogy sem legyőzni, sem meggyőzni nem tudják egymást az egyre gyarapodó keresztény felekezetek hívei. Ez a felismerés vezetett az 1555-ben megkötött augsburgi vallásbékéhez, amely a Német-római Birodalomban elismerte az evangélikus (lutheránus) egyházat.
Persze azon túl, hogy a béke kimondta: a nyugati kereszténységen belül több felekezet is létezhet, nem sokat adott a híveknek. Mivel az eltérő hitű polgárok együttélését elképzelhetetlennek is, károsnak is tartották, a megállapodás csak azt engedélyezte, hogy minden ország, minden tartomány, minden szabad birodalmi város maga döntheti el, milyen hitet választ. Akkor született a híres szállóige: akié a föld, azé a vallás. Egy kormányzati egységen belül csak egy felekezet létezhetett, ám azt minden fejedelemnek el kellett tűrnie, hogy a más hiten levők vagyonukkal együtt szabadon távozzanak.
Újabb háború kellett ahhoz, hogy jó száz esztendő múlva, 1648-ban a vesztfáliai béke az elismert felekezetek közé sorolja a református (kálvinista) egyházat. De még ezzel sem vált teljessé a vallásszabadság. A történettudomány ma úgy tartja, hogy a tényleges felekezeti egyenjogúságot először az angol parlament mondta ki a polgárháború után, 1653-ban. Persze, tegyük hozzá, ez az egyenjogúság csak a keresztény felekezetekre vonatkozott, s közülük is kizárták az unitáriusokat.
A három évszám persze egyértelmű haladást tükröz, ám mai értelemben még sokáig szó sem volt vallásszabadságról, kivált nem lelkiismereti szabadságról. A felekezetek szabadságát az erőforrások egyensúlyát fölismerő józan politikai alkuk, nem pedig az emberi sokféleség lehetőségét elfogadó felvilágosodás biztosította.
Tarka vallási összevisszaság
Miközben azonban Európa nyugati felében nagyjából egységes vallási tömbök alakultak ki, addig Közép-Európában már a reformáció előtt is tarka vallási összevisszaságban éltek az emberek. Különösen így volt ez a Kárpát-medencében és Erdélyben, ahol a nyugati és keleti kereszténység egyaránt jelen volt, ahol a Csehországból átterjedt huszitizmus is eleven hitként élt, a Balkán felől fel-felbukkanó bogumil mozgalom sem volt ismeretlen, a reformációnak pedig mindegyik hulláma tömegesen talált követőkre. A XVI. század végére Magyarország lakosságának több mint fele a kálvinista (református), negyede pedig a lutheránus (evangélikus) hit követője lett. Az Erdélyi Fejedelemségben az 1550-es évekre a lakosság nagy része János Zsigmond fejedelemmel együtt a lutheri reformációhoz csatlakozott; katolikusnak csak a Székelyföld egy része, Csíkszék és néhány főúri család maradt meg.
Az olykor tettlegességig fajuló hitviták dacára a Kárpát-medencében sokáig ismeretlenek voltak a fanatikus vallási küzdelmek. A nagy jelentőségű tordai határozatok megszületését azonban nemcsak a jellemző vallásbékének és bölcs fejedelmeinknek köszönhetjük, hanem egy kiváló hittudósnak, Dávid Ferencnek is.
Istenkeresők
Az erdélyi hitújító nem tartozik a legismertebb történelmi alakok sorába, annak ellenére sem, hogy vallástörténeti jelentősége mellett a modern személyes szabadság erdélyi megszületésében is óriási szerepe volt.
A szász születésű fiatalember német egyetemeken tanult, ahol a reformáció lutheri irányzatához csatlakozott. Ám nemcsak az evangélikus eszméket, hanem Rotterdami Erasmus humanista szellemét is magával vitte Erdélybe. Lelkészként hírnevet és híveket szerzett, olyannyira, hogy amikor 1557-ben az erdélyi lutheranizmus nemzetiségi alapon vált ketté, a magyarok püspökévé választották. Hamarosan azonban a kálvinista tanok felé vezette gyülekezetét, s pár év múlva már az antitrinitárius Szervét Mihály elképzeléseivel szimpatizált. A nagy hírű hitújítót az istenkeresés hasonló útját végigjáró János Zsigmond fejedelem az udvari papjává nevezte ki. Ekkor került szorosabb kapcsolatba a fejedelem orvosával, az Itáliából érkezett Blandrata Györggyel, aki maga is Szervét híve volt. Kettejük buzgalmának és a fejedelem pártfogásának köszönhetően terjedtek a szentháromság-tagadó eszmék Erdélyben.
Itt nem szükséges alaposan bemutatni a reformáció radikális szárnyát, az antitrinitárius mozgalmat, de egy-két tényezőt mégiscsak meg kell említeni ahhoz, hogy láthassuk: az unitáriusok elképzeléseinek fontos szerepük volt a tordai vallásbéke kialakításában. A szentháromság-tagadó irányzat ugyanis a reformáció humanista valláskritikáját fejlesztette tovább, és vitte el a kor filozófiai és tudományos gondolkodásának kereten belül lehetséges legvégső következtetésekig. Dávid és követői így jutottak el a Szentháromság tanával szemben a lényegében és személyében egyaránt egyetlen Isten hirdetéséig. (Az unitárius név a latin unitas, egység szóból származik.)
Az új egyház még mai szemmel is igen szabadelvű volt: elvetette a dogmákat. Isten és ember közvetlen kapcsolatát, Jézus példájának követését, az élet és a teremtett világ feltétlen tiszteletét hangsúlyozta. Valójában az unitáriusok dolgozták ki azt a deista álláspontot, amelynek talaján a 18. században a felvilágosodás filozófusai harcot hirdettek a babonák és a vallási fanatizmus ellen.
Dávid munkásságának nyomán nemcsak az unitárius hitrendszer öltött formát, hanem az új felekezet helyzete is megszilárdult. Hamarosan tervszerű térítési mozgalmat indított a hódoltsági területeken és a királyi Magyarországon, továbbá olyan törvény elfogadását szorgalmazta, ami kizárja az egyházak közötti erőszakos konfliktusokat.
Senki az prédikátorokat meg ne bánthassa!
E törekvés szellemében ült össze először az 1557. évi erdélyi országgyűlés, amely a katolikussal azonos jogokat élvező, bevett felekezetté nyilvánította az evangélikust, majd miután a fejedelem és a polgárság jó része a reformáció kálvini irányzatához csatlakozott, az 1564. évi országgyűlés, amely a kálvinistát is. Ezt a folyamatot tetőzte be az 1568. január 6-a és 13-a között megtartott újabb tordai országgyűlés, amely az unitárius egyházat is az elismert felekezetek közé sorolta.
Ezen az országgyűlésen azonban más is történt: a világon először itt fogalmaztak meg vallási toleranciára vonatkozó rendelkezést. A rendek által elfogadott határozat kimondta: „Midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki (...) az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől.”
A törvény azontúl, hogy leszögezte a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztás jogát, azt is rögzítette, hogy Erdélyben nincs államvallás. Habár az uralkodó egyházak feletti hatalmát elismerte, az egyházak közötti megkülönböztetéstől még a fejedelmet is eltiltotta.
A rendelkezések szakítottak az augsburgi vallásbéke regionális elvével, s megszűnt az egyes vallások területenkénti uralma. Ettől kezdve Erdélyben egy településen vagy uradalmon belül akár több felekezet is szabadon működhetett.
A lelkiismeret szabadsága
Természetesen a rendkívüli határozatoknak kritikusai is vannak. Főleg a román történettudomány bírálja, hogy nem fogadták be az elismert felekezetek közé a görögkeleti egyházat is. Kétségtelen, hogy az ortodox egyház Erdélyben nem élvezhette a bevett felekezeteknek járó politikai jogokat. Ugyanakkor az is tény, hogy a keleti kereszténység ősidők óta teljes szabadsággal rendelkezett az országban, saját püspökeinek kormányzása alatt élhette független egyházi életét, csakúgy, mint a zsidóság vagy az Erdélyben ugyancsak megtalálható örmény csoportok.
Az országgyűlések ez ügyben természetesen nem tudtak átlépni saját koruk korlátain. A vallásbéke, a felekezeti egyenlőség kérdését csak a nyugati kereszténységen belül élezte ki a reformáció, és erre adott kivételesen szabadelvű választ a tordai országgyűlés.
Mások azt hangsúlyozzák a vallásbékét biztosító törvényekkel kapcsolatban, hogy nincs közük a modern lelkiismereti szabadság elvéhez, hanem pusztán a kialakult gazdasági-politikai egyensúly kényszerű tudomásulvételének lenyomatai. Szerintük a törvény elfogadása után sem szűntek meg Erdélyben a felekezetek közötti viták, és az ellentétek olykor helyi konfliktusokhoz vezettek.
Mindez bizonyosan igaz. A 16. századi Erdély urai nem láthatták a világot a 20 és 21. század emberének szemével. Kétségtelen az is, hogy döntésük során elsősorban a hatalmi, politikai érdekeiket tartották szem előtt. Mi több, még az is valószínű, hogy a hit gyakorlásának páratlan szabadságot biztosító rendelkezések mögött sokszor egyszerűen technikai megfontolások álltak. (Olyanok például, hogy egy-egy településen belül több földesúr jobbágyai is élhettek, így a felekezetek területi elkülönítésére nem volt lehetőség.)
De van egy fontos momentum, amelynek alapján biztosak lehetünk benne, hogy az emlékezetes tordai országgyűlésen nem vagy nem elsősorban politikai határozat született, hanem olyasvalami, ami igenis feltételezi a lelkiismeret szabadságának elismerését. A törvény szövege ugyanis így zárul: „Mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”
Nyitókép: Körösfői-Kriesh Aladár: Az 1586-os tordai országgyűlés (1896). Forrás: Wikipédia
