Szerbiában tavaly jelent meg legújabb albumuk, Čovek i truba (Ember és trombita ? a szerk.) címmel, mely Boban 30 éves zenei pályafutására koncentrál. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget az elmúlt három évtized során?
Boban Marković: Ez a 30 év olyan gyorsasággal repült el, mintha csak 13 lett volna. A legnehezebb nem is a hazai, vagy a nemzetközi ismeretség megszerzése volt, hanem a folyamat, mely során megtanultam zenélni. A határtalan szabadság érzését akkor tapasztaltam meg, amikor már teljes biztonsággal tudtam hangokat előcsalni a trombitámból; boldog voltam, hogy azt zenélhetek a közönségemnek, amit csak szeretnék, olyan dallamokkal csalhatok mosolyt az arcukra, melyek éppen a fülemben csengtek.
Az elmúlt 30 évet idéző Čovek i truba egyike legjobb lemezeinknek; több dalát fiam, Marko szerezte. Európában az album szeptember környékén jelenik meg egy berlini kiadó gondozásában. Természetesen lesznek majd lemezbemutató koncertek is.
Marko 14 éves korától, csaknem 10 éve tagja a zenekarnak. Milyen volt belecsöppenni ebbe az utazásokkal, turnékkal gazdagított világba?
Marko Marković: Az első egy-két évben szinte alig tudtam megszokni, hogy örökké úton vagyunk. El kellett fogadnom, hogy a zenész szakma, a trombitás élet ezzel jár és be kellett látnom, hogy tulajdonképpen kiskorom óta másra sem vágyom, mint hogy tagja legyek ennek a közösségnek és apámmal együtt utazzam és zenéljem körbe a világot. Emlékszem, gyerekkoromban el sem tudtam képzelni, mit csinálhat édesapám egy hónapig, amikor távolt volt. Sokszor kérdeztem magamtól, vajon merre járhat és kikkel találkozhat. Én is látni akartam, amit ő látott, vele akartam tartani ezeken az izgalmas utazásokon. Egyik legnagyobb álmom vált tehát azzal valóra, hogy most itt ülhetek mellette és a világ egyik legjobb rezesbandájának a tagja lehetek. Mostanra a zenekar is hatalmas fejlődésen ment keresztül: sokkal jobb hangzásúak, modernebbek lettek a zenéink, ami azt jelenti, hogy mi is jobbak lettünk.
Boban M.: Tehát ezt mind neked köszönhetjük? Azért jöttél a zenekaromba, hogy főnökösködj? (nevet)
Marko M.: Végülis, igen! (nevet) Szükség volt egy kis vérfrissítésre, változtatni kellett néhány dolgon: például gitárral, harmonikával és dobbal bővült a zenekar, a klasszikus roma dallamokat pedig jazzel, klasszikus zenei akkordokkal vegyítjük.
Boban, a rengeteg turné mellett, hogyan fedezte fel fia tehetségét?
Boban M.: Markóval egy volt a mesterünk: az édesapám. Sokan úgy hiszik, én tanítottam meg a fiamat zenélni, de nem így van. Amíg turnéról turnéra jártam az apám volt az, aki megtanította a fiamat, hogyan fújja meg a trombitát, hogyan képezzen vele hangokat. Később pedig Marko egyedül gyakorolt és mire betöltötte a 18. évét valóban kiérdemelte, hogy vezetője és szólistája legyen a zenekaromnak. Szívvel-lélekkel, keményen dolgozik a zenekarért már a kezdetektől fogva. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Európában és Szerbiában is megmutatta, egyike a legjobb szólistáknak. Ha nem a legjobb. Istenadta tehetsége van, arra született, hogy trombitás legyen ? ahogy én is. Nem is remélhettem ekkora ajándékot! Mert valójában ez nem annyira tanulható; Istentől származó tehetség kell hozzá.
Általában több fellépésük van külföldön, mint Szerbiában. Nem érzi elhanyagoltnak magát a hazai közönség?
Boban M.: Való igaz, hogy kevésszer lépünk fel Szerbiában, de a közönségünk minden évben számíthat ránk Guča-n, a trombitásfesztiválon, emellett Belgrádban is zenélünk hamarosan, így a hazai közönségünknek is lesz alkalma hallani minket.
Ha már a közönségnél tartunk, mit üzennének magyar rajongóiknak?
Marko M.: Kísérjétek munkásságunkat, ahogy eddig is tettétek, mi pedig megígérjük, hogy mindig a szolgálatotokban leszünk, újabb és újabb dalokkal örvendeztetünk meg benneteket és törekszünk rá, hogy érdekesek maradjunk számotokra.
Boban M.: Hallgassatok minket továbbra is, nem fogunk csalódást okozni!
