Ott van – ezt a szikár címet írták a műsorfüzet címlapjára. Ám belül az üzenet a közönség érzelmeire aspirál, ekként: „A Pannon Filharmonikusok ott van Bach, Beethoven, Bartók, Bruch és az ábécé összes betűjével kezdődő zeneszerző verejtékes és könnyes perceiben, amikor azt a művet a papírra vetette, amit te ebben a pillanatban hallgatsz.”
Öt eltérő karakterű hangversenyt játszunk a 2023–2024-es sorozatban. Az összeállításunk természetesen jellemzi az együttes sokszínű játékkultúráját Beethoventől a kortárs szerzőkig. Az idei tavaszon már túlvagyunk a 135. Müpás koncertünkön, és épp ma jutott eszembe, hogy barokk muzsikát még sosem hoztunk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, pedig öt évvel ezelőtt alapítottunk egy barokk kórust, amellyel igen intenzíven dolgozik együtt a PFZ. Nincs most olyan ambíciónk, hogy ez az öt est valamiféle mértanilag hibátlan ívet alkosson, inkább ízelítőt kínálunk a pécsi hétköznapjainkból. A Kodály Központban évadonként mintegy 35 nagyzenekari estet adunk. Ahogy a Müpában időpontot kapunk, aszerint szervezzük ide elő- vagy utójátékként a „hazaiból” a programot. Természetesen törekszünk rá, hogy a zenekar kvalitásait, érdeklődését prezentáljuk itt is.
2024 tavaszán például feltűnik a műsorban a cseh muzsika.
A pécsi évadunkban erőteljesen megjelenik a cseh zene, a Müpába Janáček Sinfoniettáját hozzuk. Különleges, mintegy 24–25 perces mű, monumentális rézfúvós karral: a szerző 12–14 trombitát és 4 kürtöt ír elő! Tudjuk, a cseh alkotói és zenekari kultúra jelentős mértékben támaszkodott a fúvós hangszerekre. És tudjuk azt is, hogy a 19. század elején a magyarországi szimfonikus játék megalapozásában a bécsiek mellett komoly szerepet játszottak a cseh muzsikusok, onnan kerültek/kerülnek hozzánk minőségi instrumentumok is. Sokat foglalkozom a cseh zenével és zenekari élettel, így elég jól ismerem a zenekari kultúrájukat. Rengeteg a párhuzamosság a közép-európai országok közelmúltjában, egyszerre ért bennünket a rendszerváltozás, a piacosodás és így tovább. Érdemes megnézni, én legalábbis kíváncsi vagyok rá, hogy muzsikusként ki hol tart ebben a dologban, él-e a hagyomány, és alakul-e valamiféle innováció? Idén úgy nyílt meg a Bartók Tavasz a Müpában, hogy a promóciójában azt olvastuk: a világhírű Cseh Filharmonikus Zenekar játszik. Ami így igaz. Fontos, hogy a Müpa a közép-európai együtteseket is meghívja, és az is fontos, hogy a Prágai Tavasz megnyitóját adott esetben egy reprezentatív magyar együttes nyissa meg. Ebben a térségben az elmúlt másfél-két évszázad során közös kulturális áramlások gazdagították az életet, az életünket. Jó lenne visszakanyarodni hozzájuk. Mi jelenleg egy nagy EU-s pályázatban veszünk részt, amelyben a Cseh Filharmonikusok az egyik partnerünk a másik öt európai top együttes mellett, okom van tehát reménykedni.
Szimbolikus gesztussal indítják 2023 szeptemberében a budapesti sorozatot.
Bartók Táncszvitje szólal meg először. Ha visszatekintünk az előző évadokra, látjuk, hogy Bartók nélkül nem volt és nem lesz programunk. És fejet hajtunk a tripla évforduló előtt. 100 évvel ezelőtt, 1923-ban három nagyszerű kompozícióval tisztelegtek Pest, Buda, Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján: Dohnányi Ünnepi nyitánya, Bartók Táncszvitje és Kodály Psalmus Hungaricusa hangzott el. Úgy gondoltam, hogy az emblematikus művek közül kettőnek mindenképp fel kell csendülnie abban az esztendőben, amikor a főváros létrejöttének 150. évfordulóját köszöntjük. Elhangzik a 150 éve született Rachmaninov III. szimfóniája, a két szimfonikus mű között pedig Jennifer Pike szólójával játsszuk Max Bruch I. g-moll hegedűversenyét. Pike ugyanúgy a mi felfedezésünk, ahogy más kiváló muzsikusok is nálunk léptek fel először, azután később bekapcsolódtak a magyar koncertéletbe. A fiatal hegedűművész nem akárki, 15 évesen a BBC Promson debütált, és azóta is rendszeresen koncertezik Londonban, valamint a világ számos rangos termében és zenekarával. Az estet Leo McFall vezényli, szintén brit születésű, nálunk ugyancsak debütáns – és Bartók-rajongó. Egyébként az ausztriai Vorarlbergi Szimfonikusokat vezeti, emellett rengeteg fontos helyen vezényel, hogy csak a Glyndebourne Fesztivált említsem.
Novemberben a másik, Budapest előtt tisztelgő zenemű nyitja a hangversenyüket, Dohnányi Ünnepi nyitánya.
Sok éve kedves partnerünk, Balázs János Rachmaninov III. d-moll zongoraversenyét szólaltatja meg ezen az estén; Saint-Saëns III. c-moll „Orgona” szimfóniája kínálja a műsor különlegességét. Otthon gyakran dolgozunk a nagyszerű orgonaművésszel, a pécsi bazilika zeneigazgatójával, Kovács Szilárd Ferenccel. A Lisztnek ajánlott fantasztikus műhöz adott a remek előadó és a Müpa pazar hangszere. Unikum, mert még sosem hoztunk orgonás anyagot a Pannon bérletbe.
2024 januárjában egy jó ideje várt találkozással folytatódik a budapesti sorozatuk.
Varga Gilbert három csodás évet töltött nálunk. Nem titkolom, nagy szomorúságom, hogy nekünk vagy másnak nem sikerült őt Magyarországon tartani. Gilbert igen jól ismeri a magyar muzsikusokat, egy valakivel nem találkozott a pódiumon: Kelemen Barnabással. Mi összehoztuk a rég kívánt randevút. Barnabásnak csaknem száz hegedűverseny van a kezében, de még nem játszotta Paganini I. hegedűversenyét, így káprázatos estre számítunk. Folyamatosan műsorra vesszük Richard Strauss szimfonikus költeményeit, Gilbert az Imígyen szóla Zarathustra címűt dirigálja.
Valószínűleg a 30 éves Valentine Michaud szaxofonművész magyarországi karrierje is Pécsett kezdődik. Játszott a legnagyszerűbb fesztiválokon, muzsikált Vaszilij Petrenkóval, Esa-Pekka Salonennel, tanít Genfben és Zürichben.
Glazunov Szaxofonversenyét játssza. Ezt a koncertet a már említett Janáček-darab, a Sinfonietta nyitja, és Sosztakovics XII. szimfóniája zárja. Az első és utolsó mű keletkezésének van némi politikai háttere. „Belemagyarázós” korban születtek, ma pedig próbálják megfejteni az eredeti kompozíciós szándékokat, az alkotások azonban kitűnőek, függetlenek a rájuk nyomott bélyegektől. A hangverseny vezénylésére Héja Domonkost hívtuk meg. Úgy vélem, feladatunk az ilyen vagy olyan okból külföldön dolgozó, a pályán a legaktívabb, legtermékenyebb életszakaszban tartó magyar muzsikusokat időről időre megkeresni, hogy ne tűnjenek el a hazai közönség elől.
A Pannon bérlet zárókoncertjére visszatér a zenekarhoz Gérard Korsten karmester.
Ő is régi barátaink egyike. Zene- és előadástörténeti szempontból egyaránt érdekfeszítő és tanulságos a műsor. Abban biztosak voltunk, hogy Beethoven IX. szimfóniáját akarjuk megszólaltatni. Korsten nemcsak kiváló dirigens, a pályáját hegedűművészként kezdte. Ő volt a Concentus Musicus koncertmestere, amikor a fiatal Harnoncourt Beethoven valamennyi szimfóniáját lemezre vette. Korsten tehát a klasszikus bécsi előadásmód egyik letéteményese. A IX. szimfónia ősbemutatója majdnem napra pontosan kétszáz éve, 1824. május 7-én volt a Kärtnertor Theaterben. Az előadással fejet hajtunk 2004. május 1., az Európai Unióhoz csatlakozásunk előtt is. A IX. szimfóniát rendszerint a Karfantáziával játsszák, hiszen e mű a zenekar mellett szintén kórust, szoprán, alt, tenor és basszus énekeseket foglalkoztat. Mi nem ezt választottuk, hanem az I. szimfóniával kezdjük az estet. Beethoven már nem volt egészen fiatal, amikor ezt a szimfóniáját komponálta. A megformálása, stílusa azt tükrözi, hogy abban a korban mi volt a szimfónia. Nem sok idő telik el, és mire a kilencediket megírja, tökéletesen újjáteremti a műformát – azt is mondhatjuk, ha sorra vesszük Beethoven kilenc szimfóniáját, bennük a forma fokozatosan újjászületik.
Nehéz évek vannak a kulturális élet szereplői mögött, a Covid, a gazdasági gondok még éreztetik hatásukat.
Hozzánk a közönség visszatért, telt házakkal játszunk. A napokban néztem a Covid előtti évadunk statisztikáját és a járvány utáni első teljes szezon számait. Azt találtam, hogy az utóbbi erősebb volt. Szélesebb kitekintésben azt érzem, hogy az előadó-művészetről való gondolkodásban nincs harmónia, a párbeszéd akadozó. Miközben a közönség a jegyvásárlásával és a számtalan standing ovationnel voksol. Teli vagyunk olyan felvetésekkel, amelyek azt firtatják, hogy mi az előadó-művészeti szervezetek szerepe, hogyan viszonyuljanak a tulajdonosaikhoz, mi a társadalmi beágyazottságuk, mi a létük értelme? Szerintem nagyon nyitottan kell fogadni az efféle kérdéseket. A PFZ pragmatikus működésével roppant világos és határozott válaszokat adott/ad az ilyen és hasonló felvetésekre. Bennünket a közönségünk auditált, igazolta a hitelességünket. Izgalmas időszakban élünk, magabiztosak vagyunk, és örömmel megmutatjuk magunkat (és a könyvelésünket is), bármely irányból érkezzenek a kutató pillantások. A finanszírozási kérdések kapcsán azért bennünk is támad aggodalom. Ha a hatalom azt mondja, hogy álljunk meg, nézzük, hogy ki kell nekünk és mennyiért, akkor mindenkinek összeszorul a gyomra. Nekünk is. De, ha ez a teljesítmény, ez a beágyazottság nem kell, akkor mi kell?!
Mindenki nagyon várja, hogy a viszonyok letisztuljanak, távlatilag lehessen gondolkozni. Nekünk, muzsikusoknak nem a következő szezonról, hanem két-három évvel messzebbre kell terveznünk, ha a nemzetközi szcénából vagy a hazai sztárok közül szeretnénk meghívni valakit. Most sokkal több a feltett kérdés, mint két évvel ezelőtt. Az én álláspontom az, hogy ne zárkózzunk el, legyünk transzparensek, és ne féljünk diskurzusban lenni a források birtokosaival. Ha az a kérdés, hogy szükség van-e ilyen gazdag kulturális kínálatra, igen egyszerű a válasz: el kell jönni és megnézni, mi zajlik a koncerttermekben, színházakban.
Nyitókép: Dékány Zsolt /PFZ
