„Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. És hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik.” Ezt Böszörményi Gyula József Attila-díjas író, újságíró mondta egy rendezvényen, aki maga is súlyos mozgássérült volt, de azon kevesek közé tartozott, akinek a közvetlen környezete nem hagyta, hogy a másság súlyos terhe ránehezedjen az önbecsülésére és az életigenlésére. Épp a vele való találkozásom emlékén morfondíroztam, amikor az értelmi fogyatékos zenészekből álló Parafónia Zenekar szűkös próbatermébe megérkeztem, és a vezetővel, Fabényi Réka zenetanárral találkoztam. Nem kellett sok időt ott eltöltenem, hogy megérezzem: az épület kissé romos falai között varázslat történik. A Rékával való beszélgetést követően pedig bizonyossá vált számomra: ezek a gyerekek és felnőttek a zenének köszönhetően esélyt kapnak arra, hogy sokszor csorbának tűnő világukat kereknek láthassák.
A zenekarotok eddigi életének talán legkomolyabb eseménye volt, amikor nemrégen a Nemzeti Színházban, a Salva Vita Alapítvány jótékonysági koncertjén a világhírű argentin tenorral, zeneszerzővel és karmesterrel, José Curával léptetek fel. Milyen élmény volt egy ekkora nagysággal színpadra állni?
José Cura és a Salva Vita Alapítvány, amely több mint harminc éve segíti a sérült emberek munkába állását, 2008 óta működik együtt. Az argentin művész elkötelezettsége a téma és az alapítvány küldetése iránt nem véletlen, hiszen maga is érintett: a keresztfia megváltozott munkaképességű. A Salva Vita vezetője és szervezője kért fel, hogy a jótékonysági esten mi is lépjünk fel. A műsorunk összeállításakor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha olyan énekes darabokat is válogatnék, amelyeket José Cura énekelne, a zenekarunk pedig kísérne. Az első próba októberben volt, amikor Cura meglátogatott bennünket. Óriási élmény volt már az első találkozás is, elmondhatatlanul emberi és közvetlen volt velem és a zenészeimmel is. Már ott elárulta nekünk, hogy a koncert után két nappal lesz a születésnapja, és azt kérte, hogy játsszuk majd el neki a Happy Birthday-t. Bár tudtam, hogy ez nálunk több komoly akadályba is ütközik, még aznap éjjel megírtam a kottát, meghangszereltem a köszöntőt, a következő próbán pedig már el is kezdtük tanulni a dalt. Nemcsak angolul, hanem meglepetésként spanyolul is előadtuk neki. Nagyon megható volt látni, amint a könnyeivel küzdött, amikor az egész színház egy emberként énekelte neki a Feliz cumpleañost.
Nem először léptetek fel neves előadóval. Fischer Iván karmester például 2008-ban benneteket választott meglepetésvendégnek a Budapesti Fesztiválzenekar Titokkoncertjére. Gyakran koncerteztek hírességekkel?
Szerencsére egyre többen ismernek el és karolnak fel bennünket, mert látják, hogy a zenénk magas minőséget képvisel. Léptünk már fel a Szent Efrém Férfikarral, a Danubia Zenekarral, a Szegedi Szimfonikus Zenekarral, a MÁV Szimfonikusokkal, többször állhattunk a Zeneakadémia színpadán, és egyszer a Müpában is. Együtt zenéltünk Balázs János zongoraművésszel, Gonda Jánossal, a jazz kiváló mesterével, Kállay Gábor furulya-, Bauer Andrea ének-, Rák Béla gitárművésszel, Szalóki Ágival, Palya Beával, Szvorák Katival, Andrejszki Judittal, a Kaláka zenekarral, sőt a Virtuózok első győzteseivel is. És képzeld, már ismer bennünket Kobajasi Kenicsiró, a világhírű karmester is. Az üdvözlete a próbatermünk falán lóg bekeretezve. Emellé kerül majd José Cura dedikált képe és kedves sorai. Egyébként ha a gyerekek nem lennének, én valószínűleg sosem állhattam volna ezeken a színpadokon, és nem zenélhettem volna ekkora hírességekkel.
Húsz éve vezeted a Parafóniát, és 23 évig tanítottál ének-zenét a Csalogány Általános Iskolában ugyancsak értelmileg sérült gyermekeknek. Azt gondolná az ember, hogy kezdettől elszántan készültél erre a pályára.
Az, hogy pedagógus szeretnék lenni, valóban hamar eldőlt, ennek megfelelően szereztem elsőként óvónői, majd tanítói és ének-zenei tanári diplomát. A művészetcentrikusság is mindig erősen jellemző volt rám, amit a szüleimtől örököltem. A pályám során ezt az örökölt „tehetséget” kamatoztattam, de az értelmileg sérült gyerekekhez véletlen folytán jutottam el. A Liszt Ferenc Általános Iskolában tanítottam, és az egyik ismerősöm szólt, hogy egy II. kerületi iskolába énektanárt keresnek. Kíváncsi voltam, elmentem, de valójában nem tudtam, hová érkeztem. Ott szembesültem azzal, hogy a padokban milyen gyermekek ülnek.
És végül miért mondtál igent az állásajánlatra?
Először nagyon megijedtem, hogy mit fogok én itt csinálni; az én tudásommal, tapasztalatommal hogyan és mire tudnám megtanítani őket. Az igazgató úr, Szigetvári Árpád, aki végtelenül tündéri ember, nagy tudású, igazi gyógypedagógus volt, megkérdezte, hogy megmutathatja-e nekem a gyerekeket. Lementünk az udvarra, ahol egy 16 év körüli, Down-szindrómás fiú éppen hintázott, de amikor őt meglátta, szinte kirepült a hintából, a maga csetlő-botló módján odarohant hozzá, és úgy ölelték meg egymást, mintha a legközelibb családtagok lennének. Pedig ő gyermekotthonos volt, ott élt az iskolában, az otthonban. Ez adta a döntő lökést. Az, hogy ha ilyen a légkör, és egy férfi igazgató ennyire emberi egy kamasz fiatallal, akkor ott szeretnék dolgozni. A környezetemben persze mindenki próbált lebeszélni, de eltökélt voltam.
Az ott eltöltött 23 év alatt tanultál-e magadról valami újat?
Teljesen új világ nyílt ki előttem új szabályokkal, keretrendszerrel, ami bennem is új képességeket ébresztett fel. Addig az előírt tanterv és tananyag szerint tanítottam, volt számonkérés és osztályzatok. Ebben az iskolában nem volt hivatalos tankönyv, a tananyagot én állítottam össze, és a számonkérés is másképp zajlott. Nem volt intő; az volt az egyes, ha összehúztam a szemöldökömet, és az az ötös, ha mosolyogtam és megsimogattam a fejüket. Értékeltük ugyan a teljesítményüket, de annak valójában nem volt jelentősége. És hamarosan iskolai szinten is. A legtehetségesebb gyerekekből már egy év múlva megalakítottam a Csalogány Kórust, akik olyan gyönyörűen énekeltek, hogy ha valaki nem nézte, csak hallgatta őket, meg sem fordult volna a fejében, hogy nem átlagos gyerekek előadásán ül. Aztán megfertőztük a kollégákat is. Kiderült, hogy sokan tudnak hangszeren játszani, így megalakult a tanári zenekarunk, amely művészi szinten kísérte a gyerekeket. Hírünk ment szerte az országban, sőt még külföldön is. Emlékszem, az UNICEF hatvanadik évfordulójára meghívást kaptunk a Hilton Hotelbe, ahol az egyik vendég Sir Roger Moore volt, és a műsorszámunk után állva tapsolt meg minket. A Csalogány Kórussal elért hírnévnek köszönhetem a Parafóniát is, amelynek vezetésére 2004-ben kértek fel.
A 13 zenekari tag kezdettől itt van, vagy időközben újak is jöttek?
Néhányan érkeztek hozzánk, de a java részük egészen kicsi gyerekként itt kezdte. Fiatal zenészként vettem át őket, és az elmúlt két évtized során nyomon tudtam követni a fejlődésünket. A legfiatalabb zenészünk 19, a legidősebb 54 éves. Mindegyikük családban él, és csak a délutáni foglalkozásokra, pontosabban tanításra jönnek be hozzánk. A Parafónia Zenekar és a Zene Mindenkié Egyesület tulajdonképpen zeneiskola megváltozott képességű zenészek számára, akik az ép társaiktól eltérő módszerrel tanulnak.
Mi ennek a módszernek lényege?
Ének-zene szakos tanárként a Kodály-módszert tanultam és alkalmaztam az ép gyerekeknél, de hamar rájöttem, hogy a mi növendékeink esetében az nem elég. A mai napig azt keresem, kutatom, hogy a Kodály-módszert miként lehet adaptálni a számukra. Mi az, amit megértenek, át tudnak venni, befogadnak. Még szolmizálni is megtanítottam őket kézjelek alapján, de a hagyományos ötvonalas kottaolvasásnál mindig elakadtunk. Hiszen a legtöbbjük még írni, olvasni, számolni, sőt beszélni is csak nehezen vagy egyáltalán nem tud megtanulni. Egyszer ellátogatott Magyarországra a Heinrich Ullrich német zenetanár és gyógypedagógus által vezetett Ulwila Zenekar, amelyben ugyancsak sérült gyerekek, fiatalok játszanak. Láttam őket zenélni, és náluk találtam meg a hiányzó láncszemet: a színeskotta-módszert, amelyet kifejezetten értelmi sérült gyermekek zenetanítására fejlesztettek ki. A hangokat és a magasságukat színes geometriai ábrák jelölik. A feketétől, a legmélyebb hangtól indulunk, onnan haladunk a világosabb színek, azaz a magasabb hangok felé. A C fekete, mint az éjszaka, a D barna, mint a föld, az É kék, mint az ég, az F zöld, mint a fű, a G piros, mint a pipacs, az Á narancs, mint a gyümölcs, a H citromsárga, mint a nap. Ez így egy oktáv. A kicsik számára ennyi már bőven elég ahhoz, hogy egyszerűbb dalocskákat megtanuljanak. A további oktávokra is van megoldása a módszernek: az eggyel magasabb, kétvonalas oktáv színes hangjaiba fehér pöttyöt teszünk, a mélyebbekhez (kisoktávba) feketét, és így háromoktávnyi hangokat kapunk, amikkel már sok mindent le lehet játszani. A klasszikus zenéknél, amelyben félhangok is vannak, úgynevezett „csíkos hangokat” használunk, azaz megfelezzük a színeket. Egy példa: ha az F zöld, a G meg piros, a közte lévő fisz/gesz hangot félig zöld, félig piros körlappal jelöljük. Tényleg végtelenül egyszerű, csak a színek azonosítására van szükség.
Láttam, hogy egyesek mellett asszisztensek ülnek, akik hosszú pálcával mutatják nekik, hol járnak a kottában. Erre miért van szükség?
Igen, a módszerhez hozzátartozik a zenei asszisztensek jelenléte. Ők gyógypedagógusok, pedagógusok, és a zenéhez is értenek. Segítik a fiataljainkat, mutatják nekik a kottát, hogy egy-egy hosszabb mű lejátszásakor hol tartunk, és ha kell, akkor bátorítják vagy éppen nyugtatják is a zenészeinket. De nálunk már többen is vannak, akik annyira ügyesek, hogy egyedül is elboldogulnak. Fejből tudják a kottát, szinte már bele sem néznek, sőt van három olyan zenészünk, akik már ötvonalas kottából játszanak. Ez óriási dolog! Ha nem lennének értelmi sérültek, biztosan hivatásos zenészként keresnék a kenyerüket.
Ezek a kották az eredeti művek pontos átiratai?
Ha így lenne, ezek a gyerekek zenei konzervatóriumban tanulnának, és a Zeneakadémián lépnének fel. A kottákat én komponálom meg egyszerűsített formában, öt-hat szólamban, mindenkinek egyénre szabottan. Van, akinek a számára kifejezetten le kell egyszerűsítenem az eredeti darabot, de olyan is akad, aki esetében bátrabban szárnyalhatok. A legfontosabb az, hogy olyan átirat szülessen, amelynek játszása során a maga szintjén mindenki sikerélményt élhet át. Az eredeti mű alapmotívumát mindig meghagyom, hogy a közönség ráismerjen, és elhiggye, valóban például Vivaldi Téljét hallja. De a komponálás során figyelembe kell vennem a hangszereink egyszerűségét is. A módszer kiválósága az, hogy a színes kotta átvezethető a hagyományos ötvonalasba. Ezért szoktam mindenhol hangsúlyozni, hogy mennyire fontos lenne az óvodai zenés jellegű edukációs tevékenységekbe és az alapiskolai zenei tanórák menetébe illeszteni. Segítségével a pedagógus egyszerűen és érdekesen tudja bevezetni a gyermekeket a hangok, a zene világába, és a színes kottából már játszani tudók könnyebben sajátítják el a hagyományos ötvonalas kottaképet, mint azok, akiknek kezdőként kell megbirkózniuk vele.
Az értelmileg sérült zenészek általában ütős hangszereket használnak, de nálatok nagybőgős fiút is láttam.
Valóban mi is zömmel ütős hangszereket, metallofonokat, xilofonokat használunk különböző hangfekvésben és -terjedelemmel, de én mertem nagyot álmodni, és kimerészkedtem a komfortzónánkból. Így ma már van nagybőgőnk, csellónk, valamint zene közben is dúrra-mollra váltható akkordciteránk is, amelyre a klasszikus zenei művek játszása közben gyakran szükségünk lehet. Meg kellett találnom azt a szakembert, aki ezeket a hangszereket az elképzelésem szerint, számunkra megfelelő módon átalakítja. A csellóinkról például le kellett venni két húrt, és áthelyezni rajtuk a kulcsokat, hogy könnyebben lehessen őket hangolni. Be kellett őket bundoztatnom, mint régen a gambákat, majd felkerültek rájuk a színek is. A nagybőgős fiú, akit te is láttál, középsúlyos értelmi sérült, de a nagybőgőjén már szinte átalakítás és színek nélkül játszik. Egyszerűen él benne a zene.
Milyen műfajokban tudtok gondolkodni?
Alapvetően komolyzenét játszunk, ami az egyik legnehezebb műfaj a számukra, de bebizonyítottuk, hogy ők is alkalmasak a zene szeretetére, befogadására és reprodukálására. A repertoárunkban magyar és más népek dalai, népdalai, régi korok magyar és európai zenéi, táncai is szerepelnek, és az utóbbi időben kicsit kitekintettünk a klasszikusnak számító, de könnyedebb műfajok felé is.
Mennyivel tart számukra hosszabb ideig elsajátítani egy-egy művet?
Ez egyénenként változik, és attól is függ, mennyire nehéz darabot írok. Van, aki leül a kotta elé, és lassabb tempóban, de szinte első látásra el tudja játszani a művet. Aztán ott van az egyik legjobb zenészünk, aki egy új feladattól mindig zavarba jön. Tudom, hogy neki haza kell vinnie a kottát (szerencsére van saját hangszere is), hogy otthon gyakoroljon, de utána biztosan remekelni fog. Minden gyerekhez ismerni kell a kulcsot, és az egyik kulcs nagy valószínűség szerint nem lesz jó a másikhoz. Nekem is időbe telt, mire kitapasztaltam, melyikükhöz hogyan közelíthetek, milyen eszköztárat használhatok, meddig feszíthetem a húrt, meddig és mennyit követelhetek tőlük.
Több tanulmányt és könyvet írtál már, amelyek mindegyikében hangsúlyozod, hogy a zene fejlesztő hatása ezeknél a gyerekeknél fokozottan érvényesül. Miért?
Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy a zenének óriási fejlesztő hatása van. Nagyon sok összehasonlító kísérletet és hatástanulmányt végeztek, amelyek során kiderült, hogy a zenét tanuló gyerekek nemcsak az iskolában teljesítenek jobban, hanem kitartóbbak is, szebben is beszélnek, és választékosabban fejezik ki magukat. Kodály Zoltán megannyi más pozitív hatásról is beszélt. Kevesen tudják, hogy a Kodály-módszer középpontjában nem a kézjeles szolmizáció és a népdalok állnak, amiket általában összekötnek vele, hanem az a felismerés, hogy a zenei nevelés az egész személyiséget formálja. A zene tehát nemcsak a zenével összefüggő kompetenciákat, hanem más készségeket is fejleszt, például a finommotorikát, a nagy mozgásokat, az állóképességet, a kognitív, pszichés és szociális készségeket, sőt akár a beszédet is. Ez utóbbiakra nekünk még nagyobb szükségünk van, hiszen ami az ép társaiknál sok esetben természetes, azt a mi növendékeinknek mind-mind tanulniuk kell.
A velük való munka során egy-egy sikerhez biztosan hosszabb és fáradságosabb út vezet. Mi tart téged ennyi éve ezen a pályán?
Sokan kérdezik ezt tőlem, és most is azt válaszolom, mint máskor: ez nem a küzdelmesebb út. Legalábbis számomra nem. Sőt. A normál iskolában, ahol a pályám elején tanítottam, a nagyobb, felsős kamaszok nem sokra tartották az énekórákat. Nem igazán voltak érdeklődők, nehezen tudtam motiválni őket, és mindennap vívnom kellett magammal, ha a nagyokhoz mentem órát tartani. A sérült gyerekek nemcsak emberként szeretnek, hanem tanárként is: a muzsikáláshoz is hatalmas örömmel és alázattal viszonyulnak. Ezáltal nemcsak emberként ragyogtatnak, hanem a szakmai tudásom is folyamatosan magasabb szintre emelődik általuk. El sem tudom képzelni, hogy mást csináljak: hozzám nőttek, nagyon megszerettem őket, és én is rengeteg szeretetet kapok tőlük. Nem tudok olyat kérni, amit ne tennének meg. A csillagokat is lehoznák nekem az égről.
Most a karácsonyi koncertetekre készültök. Milyen más terveitek vannak még?
Már készülünk a jövő évi koncertjeinkre is, és folyamatosan telik a naptárunk. 2025. május 10-én nagyon szép koncertünk lesz a hatvantagú Baptista Központi Énekkarral, Oláh Gábor karnagy vezetésével és egy orgonaművésszel. Készülőben van az Alma együttessel közös koncertünk is. Meghívtak több vidéki városba, és a Katolikus Rádióba is, a Juhász Előd által vezetett műsorba: közel egyórás, zenével egybekötött beszélgetésre. Az egyik legfontosabb célunk most az, hogy megfelelő helyet találjunk, mert itt túl szűkösen vagyunk még mi is, vendégeket meg végképp nem tudunk fogadni. A távlati céljaink között szerepel, hogy minél több zenét tanulni akaró sérült gyermeket, fiatalt tudjunk fogadni, és sérült gyermekekből, fiatalokból álló kórust is szeretnék létrehozni. Milyen csodálatos lenne egy értelmi sérült emberekből álló kórus és a zenekar közös produkciója! Szerencsére az egyesületünk vezetőinél nyitott fülekre és főleg mélyen érző lelkekre találtunk. Régi álmom gyógypedagógiai zeneiskola alapítása, amely a munkahelye lehetne a zenélni vágyó, értelmi sérült gyerekeknek és fiatal felnőtteknek. Szeretném, ha nem kényszerülnének más, örömtelen munkákra, hanem azzal foglalkozhatnának, amihez igazán értenek. Hogy a zene lehessen a foglalkozásuk. Ezzel az aggódó szülők gondja is megoldódna, hiszen a mi tanítványaink önálló életvitelre soha nem lesznek képesek, egyiknek-másiknak még a legegyszerűbb tevékenység is nehezen megy. De ettől ők még zenészek. És elfogultság nélkül mondhatom: nem is akármilyenek.
