Itt a testem, nem disznóláb

A Manual Focus egy alig húsz perces etűd, ami többnek, és kevesebbnek is tűnik egyszerre. Többnek azért, mert már az első percben sok a meztelen test kiszolgáltatottságának a látványa, amikor kifordulnak magukból, és nem rendeltetésszerűen végeznek mozdulatokat a végtagok, ahogy látszólag téves parancsokat ad a táncosok agya. A nézőtéren feltűnően gyorsan fogy a levegő. Ugyanakkor a megfigyeléshez, a kelletlen beleéléshez, a ráhangolódáshoz pont rövid az idő, azt érezzük a szünet előtt, hogy befejezetlenül szakad meg az egész. Három női hát, és hátsó gyalogol be a színpadra, a tarkójukra húznak egy emberi arcot, majd minden irányban mozogni kezdenek. Annyira sokkoló a látvány, hogy minduntalan el kell képzelni, milyenek elölről, normálisan, mennyire egyszerű most a színpad mögül látható kép, ehhez képest, de a fantáziánál erősebb a "való világ". Így szerencsétlen, identitás nélküli élőlényeket figyelhetünk, akik azt sem tudják, merre van a jobb meg a bal, fiatal női alakok, kerek csípővel, öregember arccal, ráadásul fordítva van becsavarva a fejük, mintha a természet kegyetlen tréfát űzne, egy elszúrt teremtés végeredményeit volnánk kénytelenek nézni. Időnként odébb taszítják egymást, vagy összefonódnak, hogy egy nagyobb, és több lábbal rendelkező, háromfejű szörnyet alkossanak, majd ismét magányosan csapkodják magukat, de van olyan, hogy az élettelenséget imitálják. A csupaszság és a maszk végig ellenpontozza egymást, de hiába tudjuk, hogy a test valódi, az álarc mesterséges, mégis átértékeljük kissé a korhoz és a nemhez való viszonyunkat az iszony felé.

A második darab egy szóló, és újfent egyedi elgondolás, bár gyanús már az is, ami sehonnan sem ismerős. Rock koncertet, operát és cirkuszt idéző "one-woman show", látványos mozdulatokkal, a Deep Purple, Leoncavallo és  Cornelius zenéivel megtámogatva, de nem paródia, és nem is veszi magát túl komolyan. Az 50/50 című koreográfia kíméletlen játék, egy pőre testen mutatja meg, milyen a végletekig vitt modor. A farpofák groteszk dobszólót játszanak, a csípő üti a láthatatlan lábdobot, hamisan kacag az eltévedt bajazzó, miközben széles gesztusokkal mutogat, vagy felfuvalkodik. Egy irtózatos, narancsságra színű paróka a kellék ehhez, amely a végére elnyeri méltó jutalmát, és karneváli álarccá változik. Az androgünitás sokszínűsége ismét felvetődik, de, mire elindulnánk ezen a nyomvonalon, véget is ér az előadás. Nem könnyű megfejteni, és felejteni sem, hogy mihez kezdtek itt a testek. A határon túlmentek, ennyi a biztos információ.