Halála után, 2019-ben publikálta a Jelenkor a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című posztumusz verseskönyvét, majd 2020-ban a Boldogh-ház, Kétmalom utca című önéletírást. Az a különös helyzet állt elő, hogy rendszeresek új könyveinek sajtóeseményei, ősbemutatói. A Lót – Szodomában kövérebb a fű című darabját Kovalik Balázs vitte színre az Örkény Színházban, a Katonában bemutatott Káli holtakat Dömötör András rendezte, és Térey születésnapja alkalmából, a debreceni Térey Könyvünnep keretén belül a Csokonai Színház készített az Epifánia királynő című drámájából felolvasó-színházi előadást.
Felfoghatatlanul nagy volt a munkabírása, a puszta tömegével is tisztelet parancsol az életmű, amely már életében is klasszikussá avatta.
Tehát nem a halála után kezdődött a kultusz építése, ahogy azt egy kommentben olvashattuk a legnépszerűbb közösségi oldalon, nem, már az első, 1993-ban adott interjúja első kérdésével: „Két köteteddel a korodhoz képest rendkívül sikeres költőnek számítasz. Miért fogtál most regényírásba?”
Ennek az interjúnak volt egy sajátos kiterjesztése. Térey valójában már az akkor is megfizethetetlen New York Café törzskártyájára vágyott, ezért ebbe a kávécsarnokba beszélte meg az interjút, a fotózás szögét is kitalálva: onnan, ahonnan jól látszott a kávéház jellegzetes csavart oszlopa.
Közben elpanaszolta: „Fáj, hogy három éve járok aránylag sűrűn a New Yorkba, és még nem sikerült kiérdemelnem a kedvezményes fogyasztásra jogosító kártyát, amely pedig a törzsvendégeknek kijár.” Még aznap este diadalittasan ült be a kávéházba, és jött is a főúr, berendelték az irodába, majd átnyújtották neki a törzskártyát. A trükköt aztán ő ajánlotta e sorok írójának is, aki hasonló koreográfiák után szintén megkapta a vágyott plexilapocskát.
A néhány hete publikált, interjúkat tartalmazó fölös példánya egyfelől bőséges, több mint 800 oldalas beavatás az életművébe, mindemellett a válaszokat akár esszéknek is felfoghatjuk az építészetről, a színház világáról, a popkultúráról.
Számos kommentárja annyira emelkedett, hogy strófákba tördelve versként is megállják a helyüket.
A költői életmű befogadása részben arról szól, hogy a szerző meg tudja-e győzni az olvasót arról, hogy nemcsak „véletlen talált rá” egy-egy versre, költészetének hitele, ihlete, komoly szellemi hátországa van, és közben imponáló műveltséganyaggal dolgozik. Ezek álltak Téreyre, és akkor nem esett szó a lírát megújító szélesvásznú költészetéről. És ott vannak még az interjúk szellemes, kimondottan szórakoztató megszólalásai is.
Nemegyszer röhög fel az olvasó, arról nem is beszélve, hogy Térey ismerte a könyvtárak, levéltárak porlepte zugait, de azonnal reagált az őt körülvevő világra, olyan érzékenységgel, cinizmussal, fölénnyel és bűbájjal, hogy nem túlzás kijelenteni a Szükséges fölöslegről, hogy olvastatja magát, ami egy nyolcszáz oldalas beszélgetős monolitról finoman szólva is meglepő állítás.
A legtöbb alkotóval előfordul, hogy könyve megjelenésének promóciós szakaszában a válaszai önismétlésekbe fulladnak, mert sokszor ugyanazt kérdezik az újságírók. Egy-egy könyv sok esetben valóban ugyanazokat a kérdéseket veti fel a sajtóban, de Térey ilyenkor sem vált unalmassá. Soha nem mondja el ugyanazt kétszer, ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy 1993 és 2019 között számolatlanul adta az interjúkat.
Már az is meglepő, hogy milyen gyorsan,
már a húszas évei közepén felfigyelt rá a nyilvánosság,
a szűk szakmai fórumokon túl nemcsak a napilapok (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava), hanem a bulvár periodikák (Kurír) is foglalkozott vele. A Szükséges fölösleg nem tartalmazza, de Térey János 1997-ben a Termann hagyatéka megjelenésekor még a Blikknek is adott interjút. Olyannyira szerette a sajtó a megszólalásait, hogy Térey kedvére válogathatott a lapok, tévék és rádiók között, miközben tesztelte a szerkesztőket, az újságírókat, és ha úgy érezte, hogy az adott sajtómunkás nincs eléggé képben, akkor rácsapta a telefont.
Később, a kétezres évek elején már rendezettebbé vált a viszonya sajtóval, amikor úgy érezte, hogy a szerzőkön egyre erősebb lett a nyomás, hogy komolyabb eladásokat produkáljanak. Nemegyszer panaszkodott arról, hogy elment a napja egy interjú kijavításával, és hogy csak abban bízik, hogy a beszélgetés megjelenése után a boltok eladnak legalább plusz öt könyvet. Sokszor a címadásra is voltak javaslatai – ami ugyebár újságírói hatáskör –, és meg is lehet nézni: a legtöbb verscímként is megállná a helyét.
A Szükséges fölösleg persze olyan, mintha nemcsak olvasnánk Téreyt, hanem beszélgetnénk is vele, és mivel élő szóban is mindig nyomdakészen fogalmazott, a kötet olvasása közben sem hagyja el az embert az illúzió: igen, vele beszélgetünk.
A kötetet egyben afféle Térey-olvasókönyv is. Sok esetben maga a szerző ad kulcsot a könyveihez, a drámáihoz, miközben remekül szórakozhatunk. Markáns, valóban független véleménye mellett felszabadítóan hat Térey kortárs szubkultúrákat és trendeket kifigurázó humora, bon mot értékű sorai. „Ízlésem is van, nem csupán érdekem” – válaszol a 24.hu provokatív, a politikai hovatartozását firtató kérdésére.
A kötet egy interjútöredékkel zárul, amely Térey számítógépében, az összegyűjtött interjúkat tartalmazó fájlban szerepelt. A részletnek (vajon hová készült?) ezek az utolsó gondolatai:
„Miről beszélek? Talán a világ egyben látásának képességéről. Mármint a saját világoméról, amelynek határait remélhetően még nem értem teljesen el.”
Ha szeretnénk egyben látni Térey János virtuóz világát, ha szeretnénk mi is eljutni a határokig, mindenképpen olvassuk el a Szükséges fölösleget.
