„Minden szót újra kell értelmezni” – Dömötör András a szabadság kereteiről

A kortárs szövegek vonzása itthon és külföldön is jellemzi a munkáit. Berlini bemutatója idén a Deutsches Theater karpatenflecken című előadása, Bécsben Thomas Melle Ode című darabját állította színpadra.

Németországban mennyit törődik a darabjával egy kortárs szerző? A fiatal Thomas Perle (a karpatenflecken írója) anno örömmel üdvözölte a leállást, mert úgy látta, hogy a színházi alkotók így a tervezettnél sokkal többet foglalkoztak a darabjával.

Neki ez az első darabja, szerintem nem látta még elég tisztán a helyzetet. A túlpróbálás sokszor éppen ellene megy a hatékonyságnak. Az interjú, amiben így nyilatkozott, még a bécsi ősbemutató okán készült, ami elmaradt, így mi lettünk az elsők Berlinben. Egyébként minden szerző más. Ismerek olyat, aki végigülte a próbákat, de van, aki még a bemutatóra sem jön el. Thomas Perle nálunk is sokszor megfordult, és sokat segített a jelenléte.

Családi történet vagy identitásmese került a német színpadra? Az előadás cipszer dialektusú, magyar és román mondatok is elhangzanak a színpadon. Ez a szerző számára a saját családtörténete – neked rendezőként volt hozzá közöd?

Nekem mindig fontos, hogy személyes viszonyom legyen az anyaggal. Más a családtörténetem, de sok a hasonlóság. A három generáció: nagymama, lánya és az én esetemben egy fiú, hasonló a darab konstellációjához. Ott a harmadik generációt egy lány képviseli, aki egyébként Thomas nővére, és csak részben az alteregója. A történelmi tapasztalatai ennek a három generációnak eléggé hasonlók a két családban, és mindkettőben központi figura a nagymama. Az akcentusok ügyében segítséget kellett kérnem, ez meghaladja a tudásomat, ahogy a román nyelv is, a magyarral viszont nyilván nagy előnyben voltam. Az elképesztő volt, ahogy Judith Hofmann megtanult pár jelenetet magyarul.

Térey János 2018-ban megjelent, színházi témájú regénye, a Káli holtak idén a Katona József Színház első bemutatója lehetett a hosszabb szünet után, abszolút színházzal törve meg a színházi csendet. Téreyvel kerültél előbb kapcsolatba vagy a regénnyel?

A színművészeti előtt ELTE-s és Eötvös-kollégista voltam. Talán Cziszter Kálmán, az ottani szobatársam mutatott először Térey-műveket. Bár akkor még volt időm irodalmi folyóiratokat olvasni, és figyelemmel követtem a kortárs magyar irodalmat, a szövegeken túl Téreynek volt egy, az egyetemi közbeszédben megmutatkozó aurája is. Személyes találkozásunk a Kovalik Balázs által rendezett Borisz Godunovhoz kötődik. 2002-ben a mai Örkény Színház még Madách Kamara volt, amit akkor Mácsai a hároméves próbaidőszaka alatt lépésről lépésre formált újjá. Még színész szakra jártam az egyetemen. Ez volt az első darab, amiben diploma előtt játszottam – János fordította, és végig jelen volt a próbákon.

A jelenléte és a szövegei később is meghatározók voltak. Készítettem felolvasószínházat a Jeremiásból (Térey János: Jeremiás, avagy az Isten hidege – a szerk.), azt már az Új Színházba. Érdekes, hogy ezt is el kell magyarázni, mert szavak, intézmények pláne tíz-húsz éves távlatban nagyon mást jelentenek. A felolvasószínházi előadás Lőkös Ildikó felkérésére készült, de Térey költészetének addigra már a rajongója lettem. Most jut eszembe, hogy egy beszédvizsgán Gálffi Lászlónál is Térey-verset mondtam.

A Káli
holtakat 2019 legelején vettem meg, azzal a megérzéssel, hogy dolgom lesz
vele. A harmadik oldaltól kezdve láttam a történetet
színpadon, ahogy azt is, milyen dramaturgia szerint tudna működni.

Értem a megérzést, az erős dramaturgiai látást, de
volt még valami, ami miatt ezt a szövegküzdelmet magadra vállaltad, és nem a
kevesebb munkával járó darabok közül választottál?

Persze. A Káli holtak tökéletes találkozás volt. Úgy láttam, hogy ezen a darabon keresztül mindent el tudok mondani, amit most gondolok Magyarországról, a színházról, a művészetről és a saját folyamatos belső válságomról, ahogy a munkámat próbálom a magánéletemmel összeegyeztetni. Az összes, számomra aktuális téma ott lüktetett egyetlen szövegben – nagyon tetszett, ahogy cselekményben a trianoni Hamlet és a Káli holtak mint zombisorozat összefonódik: mindkettő érdekes és inspiráló. Ezt a két zseniális ötletet borzasztóan szerettem volna végigkísérni, sőt látva a regény következetlenségeit a zombikkal kapcsolatban, ezt a cselekményszálat is próbáltam valós sorozatként rekonstruálni a Hamlet és a Haramiák mellett.

Van olyan olvasat, ami szerint a regény elhibázott.

Lehet, hogy nem is mertem volna hozzányúlni, ha minden ízében hibátlan mestermű lenne. De szerintem egyedülálló és jó könyv, én nagyon szerettem. Tökéletes mondatokból áll, és remek az az univerzum, amit ajánl. Korábban is sokat gondolkodtatott a horror mint műfaj, nemcsak az irodalomban, hanem a festészetben, filmen is. Voltak ötleteim, hogyan kellene a zombikkal foglalkozni a színpadon – ez a mostani csak egy variáció, még nem merítette ki a kísérletezőkedvemet.

A kezdetekben inspirált az a tudat is, hogy 2020-ban mutatjuk be; úgy gondoltam, hogy nagyon szexi lesz a Katonában Trianonról egy előadás. Aztán nem lett – de ezt utólag nem is bánom.

Miért?

Mert Trianon így csak egy rétege az előadásnak, és nem az apropója. Téreynél állandó tényező, hogy ide-oda mozog a magasművészet és a popkultúra között, ezért folyton aktuális, és nem kell izzadságszagúnak lenni.

Azt mondod, hogy örültél a bemutató csúszásának. Mi
történt közben benned, és mi történt a művészekkel, akikkel elkezdtél együtt
gondolkodni?

Szétesett közben a világ, aztán újra összeállt, de ezzel kapcsolatban nincs romantikus történetem. Ezt a projektet 2019 elején kezdtem, akkor még Térey Jánossal egyeztetve róla, akit aztán teljesen váratlanul elvesztettünk. A járvány miatt 2021 szeptemberéig nem tudtuk, hogy lesz-e egyáltalán előadás vagy sem. A Coviddal persze elért az a kísértés is, hogy a járványhelyzetet a zombihelyzetnek feleltessem meg, de éppen ezek a reflexek zavarnak nagyon a magyar színházban, pedig valahol mélyen bennem is munkálnak. Ez a magyar színházi gondolkodás jellemzője: keresünk egy apropót, és áttételes, látszólagos okoskodásnak adunk teret, amiben látszólag a zombikról beszélünk, de valójában a járványról. Ezt a párhuzamot egy-két óra alatt elengedtem, s megmaradt az anyag annak, aminek terveztem. Csak örülni tudok, hogy sikere van, mert lehetett volna másképp is.

Könnyű elengedni egy előadást?

Tudni kell elengedni. A magyarországi tradíciót, hogy
a rendező sokszor nézi az előadását, elhibázott dolognak tartom. Az adja meg a
színészek szabadságát, hogy övék az anyag, és bizalommal továbbvihetik. A
rendezőnek néha rá-rá kell néznie, de nem kell folyamatosan osztályfőnökként
viselkedni. Ott van az asszisztens, aki kézben tartja a futó előadásokat.

Ez a hozzáállás a német színházban való szocializációdból
fakad? Mit tanultál ott?

Az sokkal nagyobb rendszer – hatalmas a színházi piac. Azt tanultam meg ott, hogy mindent, amit a színpadon látni szeretnék, a megvalósítás lehetőségénél sokkal korábban, nagyon pontosan kell tudnom. Két, két és fél évre terveznek előre a színházak. Van, hogy egészen korán díszletállító próba van, ezért nagyon előre ki kell számítanom, hogy mi fog történni.

Ez ellentétes volt azzal, amit itthon tanultam, úgyhogy sokáig tiltakoztam ellene. De lassacskán rájöttem, hogy valójában óriási szabadságot ad, ha mindent előre látok. A változtatás szabadságát adja meg. James Baldwin ír az anyag „terroridőszakáról”, amikor az ember dolgozik a szöveggel, és az terrorizálja őt, mert nem tudja, hogy mit csináljon vele – kifejezetten jó, ha ez nem esik egybe a próbafolyamatokkal.

Sokáig úgy dolgoztam, hogy van egy anyag, amit jól ismerek, felkészült vagyok, elkezdem a próbákat, és hagyom, hogy közben formálódjon bennem. Nekem paradox módon mégis az adott nagyobb szabadságot, hogy megtanultam egy vagy két évre előre egészen pontosan felkészülni valamiből.

Meg tudod magyarázni ennek a mechanizmusát?

Megszűnik a keresés feszültsége: már van megoldásom.
Ha az ember előre lát két évadot, egyszerűen máshogy dolgozik.

Három országban, három színházi struktúrában, három
megjelenítési és gondolkodásmódban kell működnöd. Melyikben érzed otthon magad?

Ez nagyon összetett kérdés, és igazából kitérő választ szeretnék rá adni. Azokra a színházakra, amelyekben Magyarországon dolgozom, nem az jellemző, ami a magyar közegre általában – ezzel elsősorban az ijesztő konzervativizmusra és gyávaságra gondolok. Mindig megnézem a színházak évados műsorterveit Magyarországon és külföldön is, ez viszonylag gyors és átfogó látletet ad a kezembe.

Én vidéki vagyok, tehát amikor azt mondom, hogy „vidék”, akkor egyszerűen Budapesten kívüli helyekre gondolok, és nem ítélkezem (szörnyű, hogy a magyar közbeszédben mindent lábjegyzetelni kell). Szóval, ha megnézem a vidéki színházi kínálatot, az egészen ijesztő. Viszont akár a Katonában, akár az Orlaiban vagy az Operában világszínvonalon tudtam dolgozni. Ezért kerülöm a választ, mert nem összevethető – nincs jobb vagy rosszabb kategória. Igazságtalan összehasonlítani: mások az arányok, az adottságok. A különböző országok autóiparát sem hasonlítjuk össze. Más a piaci, a kulturális környezet, a történelmi hagyomány.

Érdekes, hogy abszolút nemzetközi terepen mozgó
emberként az előbb vidékiként határoztad meg magad.

Nagyon dühös vagyok amiatt, hogy minden egyes szó és fogalom, amit ma Magyarországon használunk, lábjegyzetelésre szorul, ha nem abban az értelemben akarom használni, mint a politika teszi. Ha azt mondom, hogy magyar, hogy fővárosi, hogy vidéki, hogy nemzeti vagy liberális – minden mást jelent, mint amit én értek alatta. Nagyon sok réteget kell lehámozni róluk, hogy az eredeti értelmük szerint használhassuk őket. Ez elviselhetetlen, mérgező.

Rendeztem a Figaro³ -t az Operában 2021 tavaszán – sárga volt a díszlete. Ennek ezer oka volt, de egyedül a díszlet miatt került sárga maszk a statisztákra is – kaptam ennek kapcsán olyan újságírói kérdést, hogy ugye ez a Free SZFE miatt van?! Nekem nem jutott eszembe, és végtelenül szomorúnak tartom, hogy nem tudunk színházat nézni aktuálpolitikai tartalom erőltetett hajkurászása nélkül. Magamon is érzékelem, hogy ez megköti a fantáziámat, hogy már nemcsak magamban szűröm, amit mondok, hanem rögtön magyarázkodom is. Ez nemzeti sajátosság.

A németországi választások kapcsán azt tapasztaltam, amit ma is működőképesnek látok: van egy erős balközép és egy erős jobbközép, és ezek kulturált párbeszédet folytatnak egymással. Magyarország önmaga paródiája ebből a szempontból.

Nádas
Péter A dolgok állása című esszéjében nagyon pontosan fogalmaz erről a
témáról: nem az egyik vagy a másik oldal hibáiról van szó, hanem sokkal mélyebb
és átfogóbb problémáról,
aminek az a lényege, hogy a rendszerváltás nem sikerült Magyarországon.
Nem vagyok sem szociológus, sem történész, csak olvasó ember. Valami mellett
nagyon elment ez az ország.

Van valamilyen idealizált művészi illúziód?

A szabadság. A színház számomra azért fantasztikus,
mert létezik a világban egy üres tér, ahol bármi megtörténhet, és
megváltoztathatja annak a gondolatait, aki oda beül. A művészetnek az a szerepe
a társadalomban, hogy az emberi szabadság platformja legyen. Az élhető
együttműködés érdekében minden más zárt és túlszabályozott. Örülnék egy olyan
világnak, ahol nem kellene ismernem a politikusokat – a politika lehetne akár
észrevehetetlen és funkcionális is, ami „mindössze” működteti az országot.

Nyitókép fotó: Dömölky Dániel