A brit jazzénekesnő és az ismeretlen portugál férfi fiának története mesébe illő, Kay, akivel a mamája sem sokat törődött, utcagyerekként, majd stretfordi banditaként tengette az életét, aztán bandát alapított, mert örökölt elég tehetséget, és megváltotta a zene, az irokéz örömzene (jam+iroquai), amely a kilencvenes évek elején feljövő, könnyű acid jazzt művelte funkos felhangokkal, miközben a korra szintén igen jellemző poltikai üzenetekkel terhelte meg. Első lemezük az Emergency On Planet Earth, majd a következő évben megjelenő The Return Of The Space Cowboy még inkább beírta a popzene történelemkönyvébe a zenekar nevét, amelyet leginkább a sapka-fetisiszta énekessel azonosítanak.
A Virtual Insanity című gigasláger Grammy-díjas videófilmjére biztosan mindenki emlékszik, Kay bravúrosan táncol benne, mint valami új "moonwalker" a popzene egén, miközben a szoba padlója és falai, együtt egy fekete bőrkanapéval, ide-oda csúsznak, mint egy középkategóriás sci-fi film díszletei. A Sziget nagyszínpadán pontosan ilyennek láttuk a frontembert, meg voltunk győződve arról, hogy simán elmozgatja majd a padlót a hangfalak alatt is. Kicsit furcsa volt, hogy ismét valami súlyos téli sapkában jelent meg, egy perui jellegű, bojtos, zöld gyapjú darabban, meg hozzá hosszú ujjú fekete felsőben és fekete hosszú nadrágban, miközben szubtrópusi volt még napnyugta után is az idő. Vagy rossz a vérkeringése a sztárnak, vagy a saját rossz szokásainak a rabja, esetleg látta valahol a KimNowak zenekart, de fedetlen fővel nem jelenik meg soha. Illetve mégis, egyszer láttam, egy spanyol tévéshow-ban sapka nélkül, akkor pedig úgy nézett ki, mint Keanu Reeves a Mátrixban, hosszú, fekete űrlatinos bőrkabátban, de egy kicsit jobban énekelt, mint a Neo.
Gitár és elektronika uralta a színpadot és láttam két vokalista nőt is, aki a nagyfőnökhöz képest alulöltözött volt nagyon. Key nagyon kényelmesen énekelt, ahogy ezt egyébként biztos mindig teszi, a zenekar meg profin és mosolyogva nyomta a programot, és láthattunk igazi színpadi szaladgálást, bohóckodást a reflektorokkal, közönség közé merészkedést. A repertoárt úgy válogatták az eddigi albumaikról, hogy a diszkóközönségnek se lehessen panasza, csak az nem táncolt, aki nem tudott megmozdulni a rajta álló emberektől. Még a VIP-részleg is megtelt, és kivilágították lampionokkal, ha már a legjobb Dj azonnal helybe jön.
Aztán ez a koncert is leült kicsit, úgy tűnik, a Nagyszínpadon ez már mindennapos, pedig a funk Odüsszeuszok megszakítás nélkül masszírozták a húrokat, Key pedig nyomta a társadalmi egyenlőségről szóló vagy a barátkozós összekötőszövegeket. Az angol ajkú tinilányok és fiúk el voltak ragadtatva teljesen, mégis jobb erre ropni, mint Jamiroquai-koncertre hivatkozva játékgépezni egy másik helyszínen. Most is a fülekben cseng.
