Pénteki kultúrrandi Jánosházi Péter csellistával

Jánosházi Péter 2016 óta foglalkozik babákkal és óvodáskorú gyerekekkel: az általa kifejlesztett zenebölcsi a zenehallgatás öröméről szól, miközben lehetővé teszi azt is, hogy a szülő más szemszögből tekintsen a gyermekére és a kicsi is megtapasztalhassa az önállóságot. A héten vele beszélgettünk.

Milyen gyerekkori élmények befolyásolhatták, hogy zenével foglalkozz?

Gyermekként sok időt töltöttem az egykori Állami Bábszínház falai között. Édesanyám a bábkészítő műhelyben dolgozott, gyakran egész nap bent voltam vele. Láttam az összes premiert és nagyon sok előadást, és gyakran a próbákra is bemehettem. Talán innen ered, hogy a mai napig nagyon szeretek próbálni: sokszor nagyobb örömet jelent, mint maga a koncert. Láttam, hogyan születnek meg az előadások, mit jelent a rendezés, hogyan épül fel egy produkció.

Milyen szellemiséggel találkoztál itt? Mi az a tudás, szemlélet, amit ebből az időszakból hozol magaddal?

A Bábszínház az ötvenes években a tiltott képzőművészek menedéke volt, itt dolgozott például Bálint Endre és Ország Lili. Ugyan őket már nem ismerhettem személyesen, a szellemiségük mégis érzékelhető volt számomra a fiatalabb generáció, pl. Bródy Vera, Koós Iván, Ambrus Imre munkáin keresztül. Az ott dolgozók egytől-egyig szerelmesek voltak a színházba, korszerű és haladó szellemben készültek az előadások. Édesanyám is rajongással végezte a feladatait, a munkához, művészethez való viszonya fontos példa a számomra.

A másik meghatározó élmény a bábelőadások összművészeti jellege: a darabok sikeressége a színészek, zenészek, képző- és iparművészek összehangolt munkáján múlik. Én is igyekszem ebben a szemléletben dolgozni: a zenét nem zárt entitásként kezelem, hanem olyasmiként, amire hatnak más művészeti ágak is.

A zenével is a Bábszínházon keresztül találkoztál?

A családunkban nincs zenész, az otthoni zenei élményeket az anyai és nagyanyai éneklés, valamint a gyerek- és meselemezek hallgatása jelentették. Ám az Akácfa utcai házunkban élt egy híres csellista dinasztia, akiket gyakran hallottam játszani, gyakorolni és sokszor vendégeskedtem is náluk. Nagy hatással voltak rám a bábelőadások kísérőzenéi és dalai is. A mai napig ámulatba ejtenek azok a műfajok, ahol énekelve lehet egy történetet elmesélni.

Hogyan dőlt el, hogy csellista leszel?

Édesanyám figyelt fel arra, hogy nagyon jól megjegyzek bizonyos dallamokat már első hallásra, ezért is íratott be a Dohány utcai Általános Iskolába, ahol zenei tagozatos osztályba vettek fel. Itt azonnal el is kezdtünk furulyán tanulni. Egy idő után elvárás volt, hogy válasszunk még egy hangszert: az alkati adottságaimnak köszönhetően és az énektanárnőm tanácsára a cselló lett az. Ugyan nem volt mágikus vonzalmam a csellóhoz, mégis nagy érdeklődéssel és örömmel kezdtem el rajta játszani tanulni.

Az általános iskola meghatározó élménye volt a kórus: hetente többször próbáltunk, meseoperákat tanultunk meg és rendszeresen voltak fellépéseink. Ezek a gyerekoperák is épp olyan összművészeti élményt jelentettek, mint korábban a bábelőadások.

Az általános iskolát követően felvettek a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol Kemény Krisztina növendéke voltam. Ez a négy év tökéletes volt arra, hogy kiderüljön, alkalmas vagyok-e a pályára, hogy megvan-e bennem a kitartás és az akaraterő.

A Zeneakadémia Tanárképző Intézetében diplomáztam le: itt tanított Déri György, akivel kezdettől fogva megtaláltuk a közös hangot. Az érdeklődésemet nem kizárólag a komolyzene kötötte le, sok minden érdekelt a színháztól kezdve a popzenéig, Déri azonban teljes mértékben nyitott volt az eklektikusságomra. Tőle is azt tanultam, hogy a zenére minél szélesebb aspektusból tekintsek.

Egyenes út vezetett a professzionális zenei pálya felé, vagy voltak benne megakadások, elbizonytalanodások?

Hosszabb, rövidebb megakadások és elbizonytalanodások is elkísértek a pályámon, de ezeken mindig túljutottam. Egy hosszabb szünetet tartottam: miután Olaszországban megszereztem a mesterdiplomám, egy évig a Müpa információs pultjában dolgoztam. Nem érzem elpazarolt időnek, hiszen ez idő alatt betekintést nyertem a zenei produkciók háttérmunkájába. Nagy művészekkel is találkoztam: a sors ajándéka volt például, hogy Cecilia Bartoli személyi asszisztense voltam fellépése alkalmával.

Hogyan jutottál ki Olaszországba?

Az egyetem évei alatt több nyári kurzuson vettem részt Olaszországban, ahol megismertem egy nagyszerű csellóművész tanárt, Luca Simoncinit. Vonzott az olasz nyelv és az ország is, de döntően mégis az ő személye határozta meg, hogy Rovigóban szerezzem meg a mesterdiplomám.

Olaszország után pedig következett egy év szünet, majd utána Bécsben kezdtél barokk zenével foglalkozni. Mi vonzott ebben?

Ezeket a műveket jellemzően kis együttesek szólaltatják meg, ez pedig sokkal intenzívebb jelenlétet kíván, mint egy szimfonikus együttes esetében. A kamarazenében sokkal nagyobb tér jut a zenészek közötti személyes kapcsolatnak is. A barokk zenében fontos szerepe van az éneknek is: nagyon szeretek énekesekkel együtt dolgozni.

Ennél a műfajnál a legfontosabb cél, hogy a hangszerben rejlő összes rezonanciát előhívjuk: nem a saját művészi egómat kell előtérbe helyezni, hanem arra kell törekedni, hogy megtaláljam azt a módot, ami által a hangszer a legfelszabadultabban tud megszólalni a kezeim között.

Olaszországot követően már koncertező művészek tanítottak, Bécsben Jörg Zwicker, Bázelben Christophe Coin és Petr Skalka. Velük már nem találkoztam heti rendszerességgel, mégis nagyon erős mintát adtak a számomra.

Mit jelent számodra a zene?

Már az általános iskolai kórusban és a zeneiskolai vonószenekarban is a zene közösségteremtő ereje volt az, ami a leginkább hatással volt rám. A kortársaimmal való kapcsolat a zenén keresztül nagyon fontos élmény volt számomra, és ez a tapasztalat a mai napig meghatározó. 

Hogyan született meg a zenebölcsi ötlete?

Mindig is jól megtaláltam a hangot a gyerekekkel. Éreztem, hogy szeretnék ezzel elmélyültebben foglalkozni, viszont mindenképpen a saját anyanyelvemen. Bázelből hazatérve tudtam, hogy ez a megfelelő időpont, hogy belevágjak. Már csak azt kellett kitalálni, hogy mi az a struktúra, ami a legjobban működik.

Hogyan alakult ki ez a forma?

Terveim között szerepelt, hogy Ringató foglalkozásvezető legyek, ám végül mégis saját metodikát alakítottam ki. Kezdetben az én repertoárom nagy része is ölbeli játékokból állt, de ezt a formát nem éreztem hitelesnek, így elkezdtem kipróbálni egyéni ötleteimet. Csak azt kellett tudatosítani magamban, hogy mi az az unikális dolog, amiből tudok építkezni.

Mi ez az unikális dolog?

A foglalkozásaim alapját magas szintű hangszeres tudásom és az irodalom szeretete adja. Míg egy Ringató foglalkozásvezető mintát mutat a szülő-gyerek páros tagjainak, hogy miként tudják gazdagítani saját kapcsolatukat, addig én lehetőséget adok a szülőknek, hogy hosszabb-rövidebb időre elengedhessék gyermeküket, akik így önállóan egy harmadik, idegen személy felé fordíthatják figyelmüket, legyen az felnőtt vagy saját kortársuk.

A zenebölcsi másik fontos vetülete a zene örömteli befogadása. A foglalkozás alatt én előadó vagyok, a gyerekek pedig lényegében zenét hallgatnak. Olyan foglalkozást szerettem volna megvalósítani, amin kizárólag zenei eszközökkel kötöm le a gyerekek figyelmét.

Hogyan épülnek fel ezek a foglalkozások?

A struktúrája fix: három fejezet követi mindig egymást, és hogy ezeken belül milyen dalok és játékok kerülnek elő, az mindig a csoport létszámától, a gyerekek aktuális hangulatától függ. 

Az első rész tulajdonképpen egy minikoncert: dalokat éneklek és saját magamat kísérem csellóval. Ekkor a kicsik szabadon járhatnak-kelhetnek vagy édesanyjuk ölében hangolódhatnak. A következő egy interaktív fejezet, ahol tikfa, triangulum vagy az általam készített lapozgatók segítségével kapcsolódunk egymáshoz. Ezek olyan közvetítő tárgyak, amelyek a testi kontaktusnak azt a formáját teszik lehetővé, ami még nem tolakodó a gyerekek számára. A harmadik rész során mindenki egyesével megszólaltathatja a segítségemmel a hangszert.

A lapozgatóknak köszönhetően ezeknek a foglalkozásoknak van egy erős vizuális része is.

Valóban. Ezek a könyvecskék azt a célt szolgálják, hogy a dalokban rejtőző zenei történéseket vizuálisan is megerősítsem. Ezek a legkisebb gyerekek számára is könnyedén befogadható és átélhető képek a zene absztrakt vetületeit, mint például a hangmagasságot vagy a dalok szerkezeti felépítését teszik láthatóvá.

Minden foglalkozásodat egy török népdallal indítod, amit Weöres Sándor fordításában hallhatunk tőled. Miért fontos, hogy ugyanazzal a dallal nyiss?

A gyerekek esetében fontos a dolgok ritualisztikus ismétlése: ez lehetővé teszi, hogy lelkileg is megérkezzenek a foglalkozásra. Az Esik az eső kezdetű dalt a kicsik választották ki nyitódalnak: mindig olyan intenzív módon reagáltak rá, hogy idővel egyértelmű lett, hogy ezzel nyissak. Ez a dal tökéletes nyitány: a csendből indul, majd fokozatosan erősödik. 

Milyen repertoárból dolgozol a foglalkozások alatt?

A magyar gyermekdalok mellett szerettem volna külföldi gyerekdalokat is tolmácsolni, de ezek csak akkor működnek, ha a szövegek fordítása is magas színvonalú. Szerencsére a 60-as évektől kezdve több olyan kiadvány is született, amelyekbe Weöres Sándor, Károlyi Amy vagy épp Csukás István fordította gyerekdalok kerültek. Már a kezdetekben eldöntöttem, hogy mások szerzeményeit nem fogom játszani, mindig saját kísérettel adom elő a dalokat. 

A dalok kiválasztása során figyelembe kell vennem azt is, hogy milyen korosztályhoz szólok. Olyanokat választok, amelyek illeszkednek a Kodály-koncepcióba, tehát nem túl hosszúak és nem túl nagy a hangterjedelmük, szövegük nem tükröz erőszakot.

Szabadúszó zenészként felnőtteknek is rendszeresen játszol. Miben tér el a gyerekek befogadása az övékétől?

A gyerekek az élet minden pillanatát a maga teljességében képesek befogadni, a jelenlét tökéletes birtokában vannak. Szavakkal leírhatatlan intenzitású a figyelmük, éppen ezért számomra nagyon magas spirituális élmény, amikor kisgyerekekkel lehetek egy térben. Ez a foglalkozás azért sikeres, mert

a gyerekek segítenek abban, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból.

Úgy sejtem, hogy óriási koncentrációt igényel, hogy a nyüzsgő, folyamatosan mászkáló kicsik között tudj csellózni.

Olyan alkat vagyok, aki akkor tud jól teljesíteni, ha terhelve van. Minél kevesebb helyzet és idő van a gondolkodásra és mérlegelésre, én annál jobb vagyok. A zenebölcsiben tapasztalom meg én is a tökéletes jelenlét állapotát. Ez nem megerőltető, nagyon élvezem.

Ahhoz pedig, hogy a kicsik biztonságban legyenek körülöttem, fontos, hogy a fizikai erőnlétem is magas szinten legyen. Nem eshetek el, nem billenhetek el, nem ejthetek le tárgyakat.

A zenebölcsik szüneteltek a karantén alatt. Mivel töltötted az időd?

Már egy több mint féléves leállásról van szó. Mivel a zenebölcsi lényege a személyes jelenlét, ezért online nem tartottam foglalkozásokat, ami szellemileg és lelkileg is megviselt. Jelképes gesztusként tartottam a szülőkkel a kapcsolatot a Facebookon és az Instagramon, valamint sok új lapozgatót készítettem.

Már régóta érdekel a zenei nevelés terápiás és gyógypedagógiai vetülete is, így elkezdtem egy OKJ-s gyógypedagógiai asszisztens képzést. A jövőben szeretnék értelmileg akadályozott gyerekekkel is foglalkozni.

Nyáron volt több fellépésem: szabadtéri és templomkoncertek. A közeljövőben ezek létrejötte is bizonytalan, mindig egyik napról a másikra dől el, mi az, ami megtartható. 

Milyen egyéb terveid vannak?

Szeretném a későbbiekben kibővíteni a zenebölcsit: óvodásokkal és kisiskolásokkal is szívesen foglalkoznék. Emellett a tavaly elkezdett Zenebölcsi felnőtteknek sorozatomat is folytatnám: ezek olyan koncertek, ahol a zenebölcsin keresztül megismert szülőket tudom megszólítani családias környezetben.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond