"A Kaláka együttesről szinte mindent megírtak már" - olvassuk a zenekar honlapjának felütéseként Kányádi Sándor sorait, s mi magunk mit is tehetnénk hozzá most mindehhez. Kosztolányi varázslatos világa még e karcos időkben is - remélhető - boldogítóan hatalmas tömegek számára jelent sorvezetőt a felnőtti világba való belépéshez, s az elkövetkező keserves szép-évtizedekhez. Szeretni és elszakadni, nevetni és sírni, embernek lenni tanulunk tőle, kin nem fog az idő. A Kaláka mai fordulattal élve kultuszzenekar: Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Radványi Balázs hangján és hangszerei kíséretével kúszott be nemzedékek fülébe és vert gyökeret elméjében, szívében az irodalom. Olvassunk Tamkó Siratót vagy Jeszenyint, Weörest, Kányádit, Garcia Lorcát vagy Tóth Árpádot: a fejünkben az ő muzsikájuk röpteti a verset, az ő hangjukon halljuk annak sorait. A Kaláka és a Kosztolányi-líra évtizedekkel ezelőtt megesett találkozásának gyümölcse a Hangzó Helikon-sorozatban, 2005-ben megjelent album-verseskötet, melynek prózai elemekkel gazdagodott anyagát most koncertformában megismerhettük. Az egyrészesre szerkesztett műsorban sorakozó versek közé Máté Gábor tolmácsolásában prózai elemek kerültek. Néhány sor, vagy épp az Esti Kornél teljes, kilencedik fejezete, a bolgár kalauz története.
A Hangzó Helikon hatalmas emblémája alatt kezdődik az est a Fejtörő felnőtteknek soraival, majd Máté Gábor hangján szól Kosztolányi: "az igazi költő nem érti az életet". Az Ódon, ónémet, cifra óra következik aztán, A szegény kisgyermek panaszaiból, 1908-ból. A vásznon gigászi óralap, mely alól a költő arcképe dereng elő: a két emelet magasra nagyított, archív fotón épp csak kibogarászhatóak jellegzetes vonásai: hogy a mienkbe fúrja tekintetét, kicsit még várni kell. Az újabb énekelt vers A bús férfi panaszaiból: "Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most...". A háttérben Kosztolányi, karjában csecsemő Ádám fiával, egy 1915-ös felvételen. A költő arca negatívba fordítva. Máté Gábor hangján aztán: "a költő őse az éhes disznó, amelyik makkal álmodik".
Az 1912-es Tinta ("Figyeljetek: ez nem mese, / ilyet nem olvassz könyvbe se.") háttereként vetített csoportkép, a költő az objektívba, így reánk tekint. A felvétel közepén Babits ül, a hátsó sorban, fura kalapban Kosztolányi, az előtérben Tóth Árpád, virgonc mosollyal. Keveseket ismerek, akik életükben egyszer nem küldték volna el, vagy kapták volna kézhez az Akarsz-e játszani?-t - merített papíron, kalligráf kézírással, vagy nyomtatva, kivágva, e-mailben, lemezen, vagy szalagon, üzenetrögzítőn. Én ebbe a versbe Psota Irén hangjával szerettem bele: e drámai, keservesen szerelmes, kolosszális, barna hanggal. A Kaláka-variáns játékossága érdekes kontrasztban áll amazzal. Derűvel ellenpontozott, kiemelt és megerősített, de szépségében tragikus vallomás ez így is. A háttérfalon eközben Kosztolányi, ki mással, mint Karinthy Frigyessel. A vásznon aztán Kosztolányi elmosódott alakja egy fotómontázson: a költő köves pusztában, egymaga: a Kalákától az 1917-es Ideges rímeket halljuk: "Száz év se kell, / még annyi se, száz év se kell,/ sírunkon a szél énekel." - e ponton érzem először azt a révületet, belső remegést, mely e nagyszerűen szerkesztett műsor végére szinte revelációba torkollt.
Kosztolányi gondolatai eztán a francia újság körkérdéséről, Paul Valéryről, a tíz legszebb francia és magyar szóról, a "szavak zenei idomáról". Rozsdamentes, erodálhatatlan gondolatok. A szív okossága. A Könyörgés az ittmaradókhoz alatt hatalmas családi fotó. A csodálkozó, tágra nyílt gyerekszemeket ezen az apa viseli. Ádámka gyönyörű, okos tekintetében felnőtti bölcsesség tükröződik. Ámulok: a képen Kosztolányi és Harmos Ilona vonásai elképesztő hasonlatosságot mutatnak.
Máté Gábortól az Esti Kornél kilencedik fejezete, "melyben a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, s a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi". A sistergő szellemesség és a játékos humanizmus szövege olyan előadásban elevenedik meg (mert megelevenedik, az ember nem csak a vonatzakatolást, de még a két ember szívverését is hallani véli), amelyre enyhe jelző az emlékezetes. Gryllus Dániel hangján szólal meg a Hajnali részegség: a remek szerkesztéssel a derűs, szellemes novella párjává tett, megrendítő csúcspont. Csodálatos, minden pillanatában, porcikájában. Az ember egy darabig uralkodni próbál az érzelmein, aztán arra gondol: minek?
Kaláka-himnuszként csendül fel végül a Lánc, lánc eszterlánc, ez a pompásan gyerekversnek álcázott hitvallás, gyónás, panasz. A ráadások után, túl a tapsviharon, a tapsviharban álló, s láthatóan meghatott Becze, a két Gryllus, Radványi és Máté képével a fejében az ember hazaindul gyalog. Keresztül a városon, érintve az Üllői utat, a New York palotát, a Japán Kávéházat s az Abbáziát, összekötve mintegy a hajdan volt, s ma is meglévő pontokat, hosszan körözve, mielőtt hazatalál. Míg visszatalál abba, ami őneki méretett.
