„Játékkal és reménnyel ajándékozza meg olvasóit” – Irodalmi Karaván #6.

A misztikus, léleksimogató, a szövegekből és történetekből jól ismert Farkaslakára a hazaút előtti szombat reggel jutott el a karaván csapata. Pontosan úgy érezte magát a stáb a –10 fokban, mint a Szülőföldem írásban az író: „Bizonyos például, hogy vastagabb kabátot is hozhattam volna az útra. De ha már így van, legalább ezt burkoljam jobban magamra, mert az idő nemcsak sötétedik, hanem keményedik is. Így van ez erre, a havasok alatt… S egyszeriben megváltozik a hangulat. Mint valami kútból, mit a gondok fúrtak, mindnyájan felereszkedünk magányunkból, s szapora beszéd indul meg … egyedül én vagyok, aki elhallgatok ezen a tetőn. A két fülem ugyan ott marad a társak között, de a szemem és a figyelmem messze előrekutat e magos tetőről és a Nyikó katlanában, a havasi hegyek előrenyújtott karjai között, ott fészkére száll, mint a visszajött madár. Ott van Farkaslaka.”

Szombat délelőtt a helyi lakosok összefogásával sikerült a ház gondnokát értesíteni, hogy a budapesti csapat szeretne bejutni a Tamási-emlékházba,

s míg várakoztak a vendégek, egy szembeszomszéd, a farkaslakai László mesélt családjáról és munkájáról. A havas táj látványa mellett a várakozás jellemezte a perceket, ez idő alatt lehetőség adódott mindenkinek az elmélyülésre is. „A jégtörő szellem” – ahogy Illés Endre író, szerkesztő (1902–1986) nevezte Tamásit Mestereim, barátaim, szerelmeim kötetében – olyan alkotó volt, aki egész életében hű maradt székely otthonához, szellemiségéhez és a föld, a nyelv sosem múló erejéhez, s ezt az üzenetet vitte bármerre, amerre járt. Illés szerint Tamási világa „vadrózsa szépségű világ”, szerinte kortársa a „bátorító, életet megszerettető író” volt, „aki mindig bizakodó mítoszokat varázsol szorongásainkból, jó hírt hozó ifjú hősöket vezet elénk a megtántorodó reménytelenségből. Az ő valósága – a valóságos világ fölött – úgy gomolyog, alakul, pillanatonként újraformálódik, mint a szélben megrebbenő füst vagy felhő.”

Ez a világ, ennek a kivételes tehetségnek az útja indította el Juhász Anna irodalmárt, a Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programokért felelős igazgatóját is azon az úton, hogy minél több fiatalnak mutassa be Tamási életművét. A januári Irodalmi Karaván négy napja során Anna és íróvendégei négy középiskolában beszélgettek több száz diákkal az otthonról, a nyelvi otthonteremtésről és az életmű egyetemességéről.

Tamási Áron, a XX. századi magyar irodalom egyik meghatározó figurája 1897-ben itt született, a Nagy utca 238-as szám alatt található házban. Ma a szülőház gyönyörű emlékház, mely aprólékos, részletes kiállításával mára a magyar irodalom egyik zarándokhelye lett. Az Irodalmi Karaván egyik nem titkolt célja volt, hogy elindítsa az idén 125 éve született Tamásihoz kapcsolódó programok, események sorát.

Egész délelőtt érezhető volt: Tamási közelsége szinte tapintható a faluban,

az író nemcsak itt született, de 1904-től itt is járt elemi iskolába, majd 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumban tanult, ezután a kolozsvári egyetemre járt, majd huszonhat éves korában Amerika felé fordult. Irodalmi műveiből nemcsak az emberi döntésekről, a személyiségek sokszínűségéről és erejéről, de az örök otthonról is sokat tanulhatunk: a hazához való viszonyról és arról, miként teremthetünk otthont magunknak, ha megőrizzük az anyanyelvünket. Tőle, Ábel című legendás művéből származik a szállóigévé vált mondás: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ennek folytatása is előkerült a farkaslakai látogatáskor.

A második meglepetésre az emlékház szomszédságában került sor:

mikor a stáb forgatni szeretett volna a szomszéddal, kiderült, sokkal többről van szó: István Edith rokona Tamási Áronnak, így örömmel hívta be a „vándorokat” lakásába, és mesélt hosszabban a farkaslakai élményekről, életről, emlékekről. Ezután, az emlékházba bejutva először a kiállítást vette szemügyre a karaván csapata, ahol használati tárgyak, kéziratok, levelek és fotográfiák is sorakoztak. A baráti portrék nagyszabású albumában Juhász Anna az édesapja, a kétszeres Kossuth-díjas költő, Juhász Ferenc Tamásival közös portréját fedezte fel.

Juhásznak az idősebb író pótapa volt,

akivel személyesen 1949–1950-ben ismerkedtek meg. Sok időt töltöttek együtt, sok éjszakát Tamási budapesti otthonában, szerkesztőségekben, éttermekben, a Pipacs bárban, a város számtalan pontján. Juhász Ferenc büszke volt arra, hogy A tékozló ország művéről Tamási Áron írta a legmegértőbb, legokosabb és legteljesebb cikket, melyben eposzának főszereplőjét, Dózsa Györgyöt „az emberi méltóság hősének” nevezte. Tasnádi Gábor Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról című munkájában olvashatjuk: „Irodalomról máskor nemigen beszélt: de most arról is vallott, hogy a fiatalok közül legjobban Juhász Ferencet – különösen A szarvassá változott fiú című versét – kedveli.”

Juhász Tamási legendás otthonteremtő mondatát 1966-ban, az író budapesti temetésén így folytatta: „Otthon kell lennünk valahol a világban s önmagunkban. S az otthont építeni nem tudóknak otthont kell építenünk… szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál.”

Január 29-én, a szülőhely szobájának küszöbén állva, a kert havát taposva, az egykori élet emlékei közt lapozgatva egyre erősebb lett a késztetés a karaván szervezőiben, hogy ezt a szavakból épített és a szavakon túli tartományban is érvényes, jelen lévő írói világot határon innen és túl meg kell mutatni az olvasóknak. Illés Endre szerint Tamási „játékkal és reménnyel ajándékozza meg olvasóit”, és „mindig azt hirdette: remény nélkül nem élhetünk – de az ő reménye bizalom volt az életben, az értelemben, minden emberi erőfeszítés méltóságában és szépségeiben”.

Az 1968. áprilisi Új Írás irodalmi lap hírül adta, hogy megjelent Tamási Áron „utolsó dala”, a Vadrózsa ága.

Tóth János erdélyi magyar szerkesztő arról írt ebben a lapszámban, mit hagyott hátra Tamási Áron végső mondataival azoknak, akik korban évtizedekkel mögötte sorakoztak: „Az út magányos. A fehér papír fölött egyedül kell vallani a tehetségről, az életről és a világról. De az alkotás órái és hónapjai előtt megbízható társak, együttérző barátok is kellenek, akikkel enyhül a szív és könnyebbedik a lélek.” Ilyen volt Tamási Áronnak Illés Endre, aki egykoron nemcsak kortársa, barátja, támogatója, de Tamási Áron és Basilides Alíz esküvői tanúja is volt 1949-ben, és ilyen volt a nála több mint harminc évvel fiatalabb Juhász Ferenc is, aki tudta: „Ragyog egy csillag!”,

az a csillag, amely egy jobb világot akart teremteni.

Mi másért indult volna az Irodalmi Karaván, mint hogy ezt a reményt, ezt a hitet magával hozza 2022-ben? Mi más lehetne a célja Székelyföldön és Magyarországon a programjaiknak, mint hogy ezt a ragyogó csillagot továbbadják? Habár a karaván hazaérkezett, de irodalmi programjaik márciusban és áprilisban Budapesten, májusban és júniusban Erdélyben várják az olvasókat.

A turné előző állomásairól szóló beszámoló itt, itt, itt, itt és itt olvasható.

Fotók: Bach Máté

Az Irodalmi Karaván a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében jön létre.