Szentendre nem panaszkodhat arra, hogy a múzsák csak ritkán látogatták meg a várost az elmúlt több mint száz évben. A Réti-tanítványok 1926-os letelepedése és az általuk megalapított Szentendrei Festők Társasága keltette fel a művészek érdeklődését a mediterrán hangulatot árasztó és különleges látványt nyújtó kisváros iránt. Nagyon sok, napjainkban klasszikusnak számító alkotó kereste fel a már az 1930-as években is a „festők városának” nevezett települést, sőt többen le is telepedtek itt.
A Régi Művésztelepnek nevezett, művészkolóniát befogadó területen 1945 után rendszeresen változtak a lakók. Festőkből tehát nem volt hiány, amikor az 1960-as évek vége felé megszületett a döntés, hogy Szentendre kap egy újabb művésztelepet a kálváriadombon. A belváros felé lejtő, körbekerített telken 1969 őszére készültek el az új műteremlakások, amelyeket az akkori Művelődési Minisztériumnak és a Magyar Képzőművészek Szövetségének döntése alapján utaltak ki a főként az 1930-as években született festőgeneráció tagjai számára, akik között házaspárok is voltak. A 15 fős művésztelep legfiatalabb alkotói Asszonyi Tamás szobrászművész és felesége, Jávor Piroska festőművész volt.
Igazán mély politikai kötődés nem kellett a műtermek elnyeréséhez, és stiláris kapcsolat sem kötötte össze az ideköltöző művészeket. Talán csak a reményt ápolták velük kapcsolatban, hogy a szocialista művészet oszlopos tagjaivá válnak.
Szerencsére a vélhető elvárások ellenére mindegyik művésznek sikerült megtalálnia a saját nyelvezetét. Ráadásul a kálváriadombi Új Művésztelep az itt letelepedőknek az alkotómunkához évtizedeken át nyugodt légkört biztosított, tehát bátran nevezhetjük szentendrei Parnasszusnak.
Jávor Piroska közvetlenül a Képzőművészeti Főiskola befejezése után költözik a telepre. Kezdetben a tűzzománc dekorativitása vonzza, de gobelinkészítéssel is kísérletezik, végül mégis a festészetet választja kifejező eszközül. A szentendrei művészet több évtizedes történetében markáns törekvések egyikeként jelenik meg a geometrizáló nonfigurativitás és a konstruktív képépítés.
Jávor Piroska ennek a vonulatnak általa kidolgozott változatát teremti meg. Kezdetben leheletfinom akvarelljei hívják elő a tudat mélyén rejtőző, lebegő formációkat, amelyek időnként tárgyias utalásokat is hordoznak. Majd az olajképeken a geometrikus alakzatokat furcsa hurkokkal varázsolja személyessé, miközben a háttér vagy alap minden kézvonást eltüntető, precíz kidolgozása intellektuálissá teszi a személyességet.
Az elmúlt közel húsz évben a formavilág kristályosabbá válik, és megnő a szabályos geometriai elemek és matematikai összefüggések játékossága. A betűk és számok egyszerre lesznek jelentéssel teli alakzatok és ritmizáló formák. A színek pedig szinte vizuális dallamok taktusaiként értelmezhetők. Mindezzel a művész a létezés alkotás közben átélt örömét kívánja megosztani művei szemlélőjével. Jávor Piroska új kiállításának anyaga elsősorban az elmúlt két évtized munkáiból nyújt válogatást.
