1727. április 29-én született Párizsban. Apja katona volt, és svájci származású szülei neki is ezt a pályát szánták, ennek ellenére őt a tánc vonzotta. Igaz, hogy hatévesen már fölléphetett Fontainebleau-ban, sőt 16 évesen a párizsi Opéra-Comique-ban is bemutatkozhatott, de nem kapott tehetségének megfelelő állást. Strasbourgban azonban húszévesen balettmester lett, ahol elkészítette első nagy koreográfiai sikerét, Lyonban pedig bemutatták első balettpantomimját.
1755-ben Londonba került, ahol megismerkedett a korszak vezető színészével, David Garrickkel. A francia színpadi előadásmódhoz képest egészen új stílusban játszottak az angol fővárosban, amit Noverre a táncszínpadokon is meg akart honosítani. Hangsúlyossá akarta tenni az érzelemkifejezést és a helyzetek valódi drámaiságát, de még a jelmezekben is a természetességet kereste. Barátságba került a 18. század elejének vezető balerinájával, Marie Salléval, aki elhagyta a maszkot, a rizsporos parókát, a nehéz ruhákat. Ezek a személyes találkozások, továbbá a Garrick könyvtárában olvasott klasszikus és kortárs művek alapozták meg reformelképzeléseit.
Olyan zeneszerzőkkel készítette balettlibrettóit, mint Gluck, Mozart, Rameau, François Granet, és olyan szerzők drámáit vitte táncszínpadra, mint Molière, Voltaire, Diderot, Corneille és Racine. Táncos és koreográfus kortársairól azonban nem volt túl jó véleménnyel. Úgy vélte: „A tánc oly kevéssé expresszív vagy drámai manapság, hogy babák vagy gépek könnyedén helyettesíthetnék a táncost.” Bár akkoriban különösen a királyi udvarban nagyszabású spektákulumokra, ünnepi allegóriákra volt igény, számára a valóság ábrázolása sokkal nagyobb jelentőségű volt, és ő volt az első alkotó, aki a balettet olyan komplex művészeti formának tekintette, amelyben a tánc, a dráma, a zene és a képzőművészet egyszerre, egymást nem elnyomva van jelen a színpadon.
A technikai tudás elé helyezte az előadói erőt. „Elszántam magam, hogy új irányt adjak a táncművészetnek. Éreztem, hogy a balettben is lehet költőit alkotni, mellőztem a szimmetrikus alakzatokat, s a lábak és karok mechanikus mozdulataihoz az ember egész testi-lelki mivoltának mozgását kapcsoltam…
A természetet választottam vezéremül, ez adott nekem mintát, ez tanított meg arra, hogyan kell a táncot beszéltetni,
hogyan lehet a tánccal minden szenvedélyt megfesteni, és az utánzó művészet rangjára emelni” – írta egy alkalommal Voltaire-nek.
Stuttgartban ideális körülményeket talált, hogy a gyakorlatban is alkalmazza mindazt, amit papírra vetett. Az opera- és balettszínházban zeneszerzőként Jomelli, jelmeztervezőként Boiuquet, díszlettervezőként és szcenikusként Servandoni segítette abban, hogy százhúsz tagú balettegyüttessel, köztük húsz szólistával valósíthassa meg heroikus balettpantomimjeit és balettdrámáit. Kompozíciói nem maradtak hatástalanok: mindjárt a debütáló produkció, az 1763-ban bemutatott Médea annyira erősen hatott a nézőkre, hogy voltak, akik elájultak vagy sikoltozva rohantak ki.
Noverre ezt követően elfogadta Mária Terézia ajánlatát, és Bécsben Marie Antoinette táncmestere lett. Bessenyei György, a felvilágosodás egyik jelentős magyar költője, aki testőrtisztként teljesített szolgálatot az udvarban, így írt a Páris ítélete című táncműről: „Nóver egy csudálatos tehetségű táncmester és poéta, ki a régiségeket Bécsnek előhordja, Páris ítéletéből csinált egy táncot. (…) E táncban Delfén táncosnő Vénusz istenasszonynak személyét játszotta, ki szökéseiben Vénuszt megcáfolni láttatott.” A darabot Esterházy Miklós kismartoni birtokán is előadták.
Marie Antoinette, már Franciaország királynéjaként, kinevezte Noverre-t a párizsi operaház élére. Reformjait megpróbálta keresztülvinni, de sem a balettegyüttes tagjai, sem a közönség nem volt nyitott az elképzeléseire. Tartva a győztes forradalom intézkedéseitől, 1791-ben Londonba emigrált. 1800-ban megkapta az amnesztiát, több táncossal együtt élt a lehetőséggel. A hazatérőknek Párizsban azonban újra csalódniuk kellett: a nép csak mulatni és bálozni vágyott. Noverre ezért inkább visszavonult Saint Germain en Lay-be, és ismét írni kezdett. Összes műveit 1803-ban Szentpétervárott, 1807-ben Párizsban adták ki. 1810. október 19-én hunyt el.
A nyitókép forrása: Shutterstock
