Jelentés a történelem utáni időről - BRACO DIMITRIJEVIC, LUMÚ

A Szarajevóban született, Párizsban élő Dimitrijevicre akkor figyelt föl a világ, amikor ismeretlen járókelőket kezdett megörökíteni. Utcatáblát készített az előző lakhelyükön, óriásfotójukkal dekorálta a nagyvárosokat - le is vetették hamar, mert a no-name figurák képe zavarta a város látványát. Emlékművet emelt a véletlenszerűen megszólítottak születésük dátumával, helyeket jelölt meg, ahol semmi fontos nem történt, de ugyanígy bármi is történhetett volna. Már pályája elején kimondta, hogy a történelem maga egy nagyszabású hamisítás, véletlen vagy utólagos célok döntik el, mit emel be az örökkévalóságba a történelmi emlékezet és mit dob ki onnét. "Mindenki zseni, amíg ki nem derül az ellenkezője", fogalmazta át Beuys paradigmáját, mindezt a 70-es évek művészeti közegében, a párizsi és a Sao Paoló-i biennálén, az 1972-es kasseli Documentán, és főleg az utcán, keleti és nyugati városok nyilvánossága előtt.

Később bevonult a múzeumokba és leimádkozta a falakról a sokmilliót érő remekműveket, használati tárgyakat és gyümölcsöket tett melléjük. A sorozat Történelem utáni triptichon címmel évtizedeken át készült, különböző gyűjteményekben, precíz vázlatok alapján. Malevicset egy biciklire aggatta, Modigliani egy szekrényből lóg ki, melyen úritök trónol. A megváltozott kontextus újraértelmezi a műveket és destabilizálja az értékrendet természet, hétköznapi eszköz és műalkotás viszonyában. A használati érték és a termék fogalma mindháromnál megkérdőjeleződik, de ezekkel együtt az eredetiség, a frissesség, az egyszeriség kritériumai is.

Dimitrijevic ritka utat jár a konceptuális művészeten belül: a társadalomkritikája abszolút rendszerfüggetlen. Erős szellemi kötéseket próbál meglazítani, amelyek a közhelytől a giccsig terjedő skálán alakítják a média és/vagy a politika uralta közgondolkodást laposra, önállótlanra és hamisra. A művészet nála szokatlan, egyedi látásmódot, egyfajta tisztánlátást jelent. Nem reprezentálja, nem is leképezi vagy sűríti a valóságot, hanem felszabadítja a gondolkodást. Innen nézve a most bemutatott retrospektív tárlat nagyon koherensnek tűnik, mintha 1963-tól egészen máig táguló körökben javasolná az újraértelmezést: először a szerző tűnik el az alkotásból (Véletlen szobor, Véletlen rajz, 1960-as évek vége), később a kiemelt tárgy (Véletlen járókelő-sorozat), aztán az ismert műalkotást használja fel újra, művészeten kívüli konnotációkban (Történelem előtti triptichonok). A 80-as években a Kultúrtájképek sorozatban, az állatvilág és a műalkotások közvetlen összekapcsolásával elérkezik arra a pontra, ahol a művészet egésze megkérdőjeleződik, a látómező kitolódik az emberen túli szférába. Az 1989-es Az utolsó kongresszus című munka fotóján egy izmos tigris ront rá egy posztamensre tett véres húsdarabra, miközben a falról zeneszerzők portréja néz le rá.

A döbbent némaság, ami a képből árad, a Ludwig tereit is belengi. Braco Dimitrijevic életműve a fehér falak közé szorulva kicsit inkább elcsüggeszt, mintsem felszabadít. Hiányzik körülötte a minden munkájába belekomponált, helyspecifikus karakter, igaz, ide is jutott két "véletlen járókelő" felnagyított fotója, a Duna túlpartján, a Nemzeti Galéria homlokzatán lógnak a tárlat ideje alatt. De így, decens teremsorba rendezve, nem kapjuk telibe, inkább csak megsejtjük a képek valódi erejét. Mint az utolsó kongresszus falni készülő tigriséét.