Jim Jarmusch szkeccseit végtelenítve tudnánk nézni

Este negyed tizenegy, elcsigázottan érkezem a lido Palazzo Casino épületének első emeleti vetítőterméhez egyenesen a jégveremmé klímázott sajtószobából. Jegy kódja lecsippantva, amikor pedig indulnék befelé, nagyobbat sikerül perecelni, mint amekkorát Jennifer Lawrence esett a 2013-as Oscar-gálán. Öten szaladnak a segítségemre, a szétrepült napszemüveg, telefon megvan, a nézőtérre sántikálva pedig tényleg baromira remélem, hogy a Father, Mother, Sister, Brother (Apa, Anya, Nővér, Fivér) egy igazi, amolyan Jim Jarmusch-ra jellemző komfortfilm lesz. Szükségem van rá, ahogy a világnak is.

Talán huszonegy lehettem, amikor a grafika tanárom kiadta megnézendőnek az Éjszaka a Földön című szkeccsfilmet, én pedig azonnal beleszerettem abba, ahogyan Jarmusch a világot és a benne bukdácsoló embereket látja. Szedett-vedett, fura figurák ezek: a birkát megrontó Roberto Benigni taxisofőrjétől, aki a halálba beszéli pap utasát, az ittas norvégokon és a vak, ám mindent érzékelő párizsi lányon át a fiatal Winona Ryderig, aki ebben a leosztásban nem akar sztár lenni, hiába kínálják neki tálcán. 

A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában induló Father, Mother, Sister, Brother (Apa, anya, nővér, fivér) a legfurcsább filmes paradoxon. Sem önmagában, sem Jim Jarmusch író-rendező filmográfiájának kontextusában nem igazán kiemelkedő alkotás, mégis egyszerűségében képes egyszerre otthonos érzést teremteni és mélységes szomorúságot kelteni.

Az antológiafilmek ismerős formáját követve Jarmusch három kompakt családi történetet mutat be, elkülönített részekre bontva. Az „Apa” két testvér, Adam Driver (Jeff) és Mayim Bialik (Emily) látogatását követi nyomon, akik helyenként kínos és feszült beszélgetést folytatnak édesapjukkal (Tom Waits) annak egészségi állapotáról és pénzügyeiről. Az „Anya” egy évente egyszer megrendezett teadélutánt mutat be Charlotte Rampling címszereplője és két eltávolodott lánya, Cate Blanchett (Timothea) és Vicky Krieps (Lillith) között. A „Nővér, Fivér” pedig egy ikerpár, Indya Moore Skye-ja és Luka Sabbat Billy-je újraegyesülését követi nyomon, amint elhunyt szüleik hagyatékának ügyeit intézik Párizsban. Egyik történet sem tartogat hatalmas fordulatokat, és maga a tény, hogy mindhárom családdal bő harminc percet töltünk, nem teszi lehetővé, hogy karaktereik puszta archetípusoknál kidolgozottabbá váljanak.

Mindhárom rész önmagában is megállja a helyét, bár van néhány hasonlóság: a gördeszkások az utcán, a furcsa véletlen, hogy a családok minden tagja ugyanazokat a színeket viseli, a (hamis) Rolex, az alkoholmentes italokkal való koccintások. Jim Jarmusch rajongói felismerhetnek egy hasonló narratív eszközt az 1989-es Mystery Train című filmjéből, és hát maga a különböző városok-antológiaszerkezet is a már említett Éjszaka a Földönre hajaz. A rendező filmje egy zombifilmes kitérő (A holtak nem halnak meg) után tulajdonképpen szerencsés visszatérés művészfilmes gyökereihez, a '80-as évek végén és '90-es évek elején készített filmjéhez. A vizsgálódás fókusza a család, és persze vannak átfedések, visszatérő poénok, mint például a brit „Bob a nagybátyád” kifejezés különböző változatai.

Jarmusch jó szokásához híven az Apa, Anya, Nővér, Fivérben egy rendkívül eklektikus szereplőgárdát hoz össze, akik közül többen ismerős arcok Jarmusch filmes univerzumából, de így még biztosan nem láttuk őket. A velencei vetítésen már a nevek kiírását is lelkesen tapsolta a közönség a film elején: Jarmusch triptichonjának „Apa” című felvonásában Adam Driver és Mayam Bialik alakítja Jeffet és Emilyt, két meglehetősen szűk látókörű testvért, akik északra utaznak, hogy meglátogassák apjukat (a nagyszerű Tom Waitst). Beszélgetésükből ítélve az Apa egyfajta rejtély számukra („Pontosan hogyan él túl Apa?”), és nem is tűnik úgy, hogy közeli viszonyt ápolnak vele. 

A találkozás elkerülhetetlenül katasztrófává válik, és Jarmusch pedig sejtelmesen utal az Apa bohém múltjára Reich és Chomsky könyveire való hivatkozásokkal, egy vicces listával a nap alatt lévő összes drogról, és ami Emily számára a leginkább zavarba ejtő, egy igazi Rolexnek tűnő órával az öregember csuklóján. A második fejezet megfordítja a dinamikát: az Anya (Charlotte Rampling) egy jómódú dublini regényíró, akit két különc lánya látogat meg. Timothea (Cate Blanchett) a gyakorlatias stréber, akinek útközben lerobban az autója, Lilith (Vicky Krieps) a rózsaszín hajú fekete bárány, aki arra kényszeríti a barátnőjét, hogy rakja ki a sarkon, hogy úgy tehessen, mintha megengedhetne magának egy Ubert. Az első epizódhoz hasonlóan úgy tűnik, senki sem akar igazán ott lenni, különösen amikor az édesanya teát tölt. „Legyek én az anya?” – kérdezi viccelődve. „Akkor talán valamikor elkezded” – mondja Lilith.

A harmadik rész, a Nővér, Fivér már nem osztja az előző két szkeccs fokozott esetlenségét, viszont közös ebben a történetben is, hogy a családi szeretet olykor igazán kellemetlen kötelezettségei - mint egy hagyatéki intézkedés - és az egyéni autonómia iránti igény közötti küzdelem áll a középpontjában.

Minden egyes ki nem fejezett érzelem vagy ki nem mondott kérdés súlya addig gyűlik, amíg szinte elviselhetetlenné nem válik és Jarmusch bizony könyörtelenül figyelemmel kíséri a játékidő során elszalasztott kibékülési lehetőségeket. A párizsi szegmensben az ikrek elhunyt édesanyjukkal, annak kedvenc dalán keresztül kommunikálnak, ez pedig ugyanolyan keserű, mint amennyire édes: az emlékek vagy a hátrahagyott fotók és levelek, no és a hamis személyik és anyakönyvi kivonatok csak egy bizonyos pontig tudják megközelíteni egy valódi beszélgetés erejét.

Bár az Apa, Anya, Nővér, Fivér történéseit egyetlen mondatban össze lehetne foglalni, azok a dolgok, amik nem történnek meg, ugyanolyan jelentőséggel bírnak. A melankólia kikúszik a vászonról, és követeli, hogy átérezzük. Jim Jarmusch filmje úgy férkőzik be az agyunkba, mint egy finom humorú, ám sosem hangosan nevetésre késztető, mozgóképes emlékeztető arra, hogy a családunkat bizony nem választhatjuk meg.