James Charles Rodgers néven látta meg a napvilágot 1897. szeptember 8-án a Mississippi-állambeli Maridian városában, bár egyes források Pine Tree-t, mások az alabamai Geigert is említik születési helyéül. Apja vasutas volt, anyját hatévesen veszítette el, ezután bátyjával rokontól rokonig csapódtak, az iskolát pedig messzire elkerülték. A csínytevések mellett a helyi vaudeville (a korban népszerű zenés bohózat) darabokat nézték, Jimmie ekkoriban döntötte el, hogy előadóként fogja megkeresni a kenyerét. Tizenhárom évesen megnyert egy tehetségkutató versenyt és azonnal meg is szökött egy vándortársulattal. Feldühödött apja megtalálta, hazavitte és választás elé állította: tovább jár az iskolába, vagy dolgozni kezd. Rodgers az utóbbit választotta, a következő tíz évben volt vízhordó, rakodómunkás, jelzőőr, fékező, miközben csiszolta zenei képességeit. A szerelvények nyomában bejárta a délkeleti államokat, kétszer meg is nősült és gyerekei születtek.
Vasutas pályafutásának 1924-ben a tüdőbaj vetett véget, állását ott kellett hagynia. Ettől kezdve minden idejét a zenének szentelte, utcasarkokon játszott, amatőr zenekarokat szervezett, egy szedett-vedett truppal is turnézott, amelyet azért oszlattak fel, mert a szél elvitte sátrukat. 1927-ben rendszeres műsora lett az észak-karolinai Asheville rádiójában, de fizetést nem kapott. Hamarjában toborzott együttesével egyre népszerűbb lett, az egyik helyi lapban azt írták: „akárki is ez a fickó, sokra viszi majd”. Első felvételét 1927 augusztusában a Victor kiadónál készítette, de kísérői nélkül, akik az utolsó pillanatban önállósították magukat. Rodgers két dalt énekelt el (Sleep, Baby, Sleep és The Soldier's Sweetheart), és megkapta első, 100 dolláros honoráriumát.
Ezt követte pár hónap múlva Rodgers legnagyobb slágere, a Blue Yodel (T for Texas) című felvétel, amelyből félmillió példány kelt el. A Blue Yodel a következő öt évben további 12 számmal kiegészülve sorozattá nőtte ki magát, a dalok a 12 ütemes blues formátumon alapultak, elnevezésüket pedig a strófák közötti jódlizásról kapták. Rodgers az ország számos városában, köztük New Yorkban és Hollywoodban is megfordult a Victor stúdióiban, ahol nagyjából 110 dalt vett fel, köztük olyan klasszikusokat, mint a Waiting for a Train, a Daddy and Home, az In the Jailhouse Now, a Frankie and Johnny, a My Old Pal, a T. B. Blues, a My Blue Eyed Jane, valamint a Miss the Mississippi and You. Dolgozott dzsesszt és hawaii zenét játszó együttessel, hillbilly-zenekarral, olykor csak gitáron kísérte magát.
Rodgers 1929-re országosan ismert és népszerű előadó lett, Az éneklő fékező (The Singing Brakeman) címmel rövidfilmet is készített (egyesek szerint ez az első videoklip), csak a jogdíjakból 75 ezer dollárt, akkoriban igencsak tetemes summát zsebelt be. A legnépszerűbb sztárokkal turnézott, mint Will Rogers, aki tréfásan „távoli fiamnak” nevezte őt, Bill Boyd, a Carter Family és Clayton McMichen, egy alkalommal a legendás jazztrombitással, Louis Armstronggal is előadták a Blue Yodel Number 9 (Standin' on the Corner) című dalát.
Pályafutása 1931-ben megbicsaklott, részben a gazdasági világválság, részben egyre súlyosabb betegsége miatt. Egymást érték rosszullétei, a turnézással fel kellett hagynia, de rendületlenül dolgozott tovább, rádióműsorát is folytatta. Utolsó felvételeire 1933 májusában New Yorkban került sor. A stúdióban állandóan mellette volt egy ápolónő, a számok között ágyban fekve pihent, utolsó dalát (Years Ago), akárcsak az elsőt, egy szál gitárral adta elő. Két nappal később, 1933. május 26-án összeesett az utcán és néhány órával később szállodai szobájában tüdővérzés következtében meghalt. Holttestét vonattal vitték szülővárosába, ahol ezrek kísérték utolsó útjára.
Az alig 35 évet élt Jimmie Rodgers olyan előadókra volt hatással, mint Merle Haggard, Johnny Cash, Hank Williams, Willie Nelson, Jerry Lee Lewis, avagy Bob Dylan, George Harrison és a Lynyrd Skynyrd. Ő volt a műfaj első országosan ismert csillaga, aki 1961-ben elsőként került be a countryzene halhatatlanjai, néhány év múlva a halhatatlan dalszerzők közé, majd 1986-ban a következő generációra gyakorolt hatásáért a rock and roll dicsőségcsarnokának is az első körben lett lakója. A Blue Yodel Number 9-et a Rolling Stone magazin beválogatta minden idők 500 legjobb dala közé. Élete inspirálta a Clint Eastwood rendezésében és főszereplésével készült, Clancy Carlile azonos című könyvén alapuló, 1982-ben bemutatott Honkytonk Man című westernt.
A képek forrása a Wikipédia.
