Számos színdarabot, fordulatokban, humorban, szerelemben, vérben és drámában gazdag történetet köszönhetünk a középkori Anglia író zsenijének, William Shakespeare-nek, így a III. Richárd című királydrámát is. A III. Richárd három uralkodó fivérről szól, röviden: egyikük a király, a másik király akar lenni, a harmadik pedig a szerencsétlen áldozata ennek a patthelyzetnek. Mit tehet ilyenkor a főgonosz, aki egyben történetünk elvetemült főhőse is? Megkavarja a szálakat, pletykát terjeszt, mással végezteti el a piszkos munkát, és egészen a vágyai beteljesüléséig a legszemérmetlenebb módon színészkedik és hajtja végre piszkos kis terveit.
Hiába, a szükség törvényt bont, a hatalomért vívott harcban pedig, úgy tűnik, nincsenek szabályok.
A fiatal színészekből és alkotókból álló Sztalker Csoport január 10-én mutatta be William Shakespeare III. Richárd című színdarabját a Nemzeti Színházban ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Az április 10. és 29. között zajló V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) is műsorra tűzte a darabot, mi pedig beszámolunk arról, hogyan sikerült színre vinnie a fiatal alkotógárdának a Shakespeare-drámát.
A III. Richárd a Nemzeti Színház földalatti színháztermében, a Gobbi Hilda Színpadon kapott helyet, az ajtó előtt ? helyjegyek híján ? kígyózó sorban állt a kíváncsi közönség. Végül elcsendesedett a tömeg és megkezdődött a rövid eligazítás: ?a színdarab különleges elrendezést kívánt?, ?a nézőtér nem szokványos állapotban van?, kérik a közönséget, hogy ?bemenetelkor vigyázzanak a díszletre és a testi épségükre?. Ez utóbbi résznél jelentőségteljesen lenéztem a magassarkú bokacsizmámra és szavak nélkül is megüzentem neki, hogy lehetőleg ne ezt a pillanatot válassza a sarok elhagyására.
Lassan elindult a tömeg, majd beléptünk a terembe, ahol U alakú nézőtér fogadott: a székeket sorban, egymás mellett, alatt és fölött helyezték el három darab lépcsős emelvényen, a színtér mindennek a közepén terült el. Imbolyogva, bizonytalan, többször is átgondolt léptekkel haladtam felfelé a középső ?páholyon?, majd elkezdtem araszolni az egyik szimpatikus ülőhely irányába ? közben magamban azon rimánkodtam, nehogy egyensúlyomat veszítve az előttem ülő néző nyakában/ölében kössek ki. Mindazonáltal a kétfelvonásos színdarab szünetében már jóval magabiztosabban közlekedtem az emelvényen és ülőhelyemen is biztonságban éreztem magam. A nézőtér izgalmas elhelyezése kíváncsiságot ébresztett bennem, és érdeklődve vártam, mit hoznak majd ki a színészek ebből az elrendezésből.
Nemsokára kihunytak a fények, és a színtéren megjelent III. Richárd szerepében Trill Zsolt.
A Nemzeti Színház honlapján a III. Richárdról írt rövid szinopszis szerint a darab kérdése ?nem az, hogy miért lesz ilyen gonosz az ember, hanem hogy milyen világ az, amelyben ilyen gonosszá válik?. A világ és az ember viszonyának megkérdőjelezése, úgy tűnik, a Sztalker Csoport céljává kezd válni, hiszen a szintén a MITEM keretében bemutatott Woyzeck című színdarab is hasonló témát feszeget ? a darabról készült beszámolónk a Gyilkosság a Nemzetiben címmel olvasható.
A Woyzeckben a környezetnek az emberre gyakorolt hatása dominált, arra kereste a választ, hogy mi vihet rá valakit egy gyilkosság elkövetésére. Ha a III. Richárdnál is ez volt a cél, akkor azt kell mondanom, nem igazán jött át: a háborúból hazatért Richárd ármánykodásai a világ iránti gyűlöletéből, a békéből fakadó unalmából erednek. Ennyit tudunk meg, hiszen a darab leginkább arról szól, hogyan szerzi meg azt, amit akar. Személy szerint sem a történeten, sem a felvetett problémán keresztül nem éreztem meg a környezet kényszerítő erejét, inkább csak az emberi természet nyughatatlanságát és az elme ravaszságát.
A néző számára Trill Zsolt karaktere volt a kapaszkodó: róla tudtuk, hogy kicsoda, mi a célja, milyen személyiség, így akárhányszor megjelent a színpadon, tovább gördítette a történetet. Kiválóan alakította a torz testtel és személyiséggel rendelkező ?Jágót?: játszott a testével, a hangszínével, az arcmimikájával, és mindehhez még különösebb jelmezre, kiegészítőre sem volt szüksége. Egyszer mételyesen behízelgő volt, máskor minden teketória nélkül eljátszotta az istenfélő, hívő lelket a tömeg meggyőzésére, amikor pedig kellett, akkor elemi erővel tört ki belőle az őrület. Kimondhatjuk, hogy a színdarabot főszereplőként és színészként is ő vitte a hátán, bár hozzáteszem: sajnos nem minden mondatát lehetett jól érteni.
Mindebben jobb keze Hegedűs D. Géza volt, aki nem egy, nem kettő, hanem három különálló szerepben is visszatért a színpadra, újra meg újra emlékeztetve a színészi hivatás szépségeire. Először a börtönbe vetett testvér, György szerepében láthattuk, majd annak meggyilkoltatása után átalakult IV. Edwárd, az uralkodó testvér karakterébe, végül III. Richárd uralma alatt ő alakította Tyrellt, a király bérgyilkosát is. Az elesett, a Towerben belenyugvóan ülő, ravasz, de jóságos György szerepében Hegedűs D. Géza igazán kellemes meglepetés volt, remek alakítást nyújtott.
A harmadik nagy név a sorban Eszenyi Enikő, aki IV. Edwárd feleségét, Erzsébetet játszotta. Nem volt túl nagy vagy jelentőségteljes szerep az övé, de jól hozta a karakán, erős királyné, feleség és anya szerepét ? már amikor éppen nem gyűlt meg a baja a nézőtér lépcsőivel. Ahogy a színésznő a platformos magassarkújában lépegetett a fokokon, látszott, hogy olykor-olykor egyensúlyát veszti, én pedig többször is azon kaptam magam, hogy drukkolok neki: kapaszkodj, nézz le a lábadra, kapaszkodj!! A másik, erősebb női karaktert Szűcs Nelli játszotta, aki Margitot, az előző király, VI. Henrik özvegyét alakította. A történethez inkább csak hangulatilag adott hozzá az elkeseredett, átkozódó özvegy királyné karaktere, de a színésznőt mégis dicséret illeti: a rábízott szöveget érthetően, átélhetően adta át.
A színészlegendák mellett a fiatal színészgeneráció is megjelent. Közülük több ifjú színészt láthattunk többek közt a Woyzeckben is ? Barta Ágnest, Szabó Sebestyén Lászlót, Böröndi Bencét, Bordás Rolandot, Berettyán Sándort, Mészáros Martint, Kovács Tamást ?; a Büchner-darabban körülbelül mindenkinek megvolt a szerepe, egyéni karaktere, a történetben elfoglalt helye. A III. Richárd azonban e téren is kevesebbet hozott: a fiatalok szerepeit nehezen lehetett beazonosítani. Grófok voltak, ellenségek vagy az uralkodó fiai? Homályos. Egyik pillanatban egy csapatnak tűntek, máskor ellenfeleknek, akik békét kötnek, majd egy másik jelenetben látszólag megint más összeállításban tűntek fel. Trokán Nórát Annaként, Edward walesi herceg özvegyeként láthattuk a színpadon, aki először fekete özvegyként állt boldogult férje koporsója mellett, majd később flitteres ruhában, mikrofonnal a kezében énekelve tért vissza.
A fiatalok közül tehát csupán egy-egy karakternek volt elkülöníthető szerepe ? Hastingsnek (Mészáros Martin), York hercegének (Böröndi Bence), a papnak (Berettyán Sándor), illetve a két gyilkosnak (Gyöngyösi Zoltán és Lestyán Attila) ?, együtt viszont annyira figyelemfelkeltőek voltak, hogy nézőként nehéz volt őket egyszerű tömegként kezelni. A Sztalker Csoport ifjú színészei így a főszereplők nimbuszát is megkoptatták kissé, elvonták róluk a figyelmet. Az azonosításukat valószínűleg az sem segítette, hogy bizonyos jelenetekben az aláfestő zene is túlharsogta a szövegüket. Ugyanakkor dicséret is jár nekik, hiszen ők hozták a darabba a fiatalság erejét, az életet, az újdonságot és a frissességet: táncoltak, rappeltek, magyarul és angolul beszéltek, kapcsolatot teremtettek a nézőkkel ? a ?jó király lenne III. Richárd?? kérdésre nem meglepő módon sok ?nem? érkezett ? és végül az idősebb karakterek eszközeivé váltak a cselszövésben.
A III. Richárd pozitívumai közé tartozik az, hogy több olyan jelenete, eleme is volt az előadásnak, amelyeket személy szerint sosem fogok elfelejteni. Már ezekért megérte megnézni a darabot. Azt, hogy Trill Zsolt hogyan volt képes felmászni ? na jó, kampóban végződő cipőkkel ? egy körülbelül öt méter magas cölöpre, azon majd? tíz percig ücsörögni és onnan beszélni, rejtély. Ahogy az elsötétülő színtéren ott ült a magasban, fején egy világító, elülső részein tükrökkel díszített koronával, felejthetetlen látványt nyújtott. Ugyanígy szép ? és ugyanakkor érthetetlen ? megoldás volt az, amikor III. Richárdot betekerték ezüstszínű szigetelőszalaggal, majd befeküdt a szintén ezüstpapírral teli dobogó belsejébe. Rejtély lehetett a néző számára a padlóra kiszórt föld is ? ezen szintén nem volt könnyű mozognia sem Eszenyi Enikőnek a magassarkúban, sem Barta Áginak a görkorcsolyában ?, de több asszociációra is okot adhatott.
Tapasztalatom szerint manapság tendenciává kezd válni a színházi világban, hogy egy-egy darabot a rendezők az őrületig fokoznak. Viszont ha kizárólag erre fókuszál a darab, és rejtett nyelven, szimbólumokkal és látvánnyal igyekszik átadni a tartalmat, akkor sokkal inkább performansszá válik, művészeti alkotássá, és elvesztheti a tanulságos vagy éppen provokatív történeti jellegét. Ezért a III. Richárd is egy sor villanás inkább, néhány bravúros, extravagáns jelenet és egy-két jól kiforrott karakter összevisszasága. Az összefüggő shakespeare-i történet már kevésbé kap hangsúlyt, így akik a mű ismerete nélkül ülnek be a színdarabra, számos kérdéssel távozhatnak a nézőtérről.
A Nemzeti Színház III. Richárdja tehát olyan volt számomra, mint egy absztrakt, modern festmény: nem értettem teljesen, miről szól, milyen funkciót tölt be egy-egy elem, több kérdés merült fel, mint ahány válasz megszületett. Egy idő után azonban mindez nem érdekelt. Elengedtem az elvárásaimat, és hagytam magam sodródni, elveszni a látványban.
A MITEM részletes programja a www.mitem.hu honlapon érhető el, a MITEM kapcsán írt korábbi cikkeink ITT és ITT olvashatóak.
Révy Orsolya
Fotók: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház
