Jó sok halott legyen!

Gigor Attila írta a forgatókönyvet, ő rendezte a filmet. Tegnap még sokallottam ezt a párosítást, ezúttal azt mondom: remekül dolgoztak együtt. A holmi 110 perc hosszú. Tegnap nyafogtam, hogy nem lehet ennyit kibírni. Ezúttal egyszer sem néztem az órámra. Panaszkodtam, hogy elvesztették az ollót a filmrendezők. Gigor megtalálta. Ott vág, ahol kell, egyetlen jelenet sem túl hosszú, egyetlen ötleten sem időzik el túl sokat, nem préseli az utolsó cseppig, sőt azon is túl.  A story egy percre sem engedi el a nézőt, csavar csavar után, és nemcsak a történeten teker, ahogy az egy krimihez - vagy mihez - illik, hanem a főhős jellemén is. Főhős? A kuka, érzéketlen, kapcsolatok nélküli boncmester lenne az? Ő. És micsoda főhős. Megírva is, eljátszva is (Anger Zsolt) remekül van. Szenvtelennek, értetlennek és érthetetlennek látjuk az elején, aztán emberré válik a szemünk előtt. Ki nem találnák, mitől: bérgyilkossá válik. Aztán nyomába ered a saját gyilkosságának, és jönnek a jobbnál jobb ötletek és alakítások, helyszínek, gegek.

Nem mesélem el a történetet, igazi poéngyilkosság volna. Lassan eszmélünk, milyen műfajú filmet is látunk. Először meghökkenünk a fura hősön, a bonctermi helyszínen, a nem szokványos szerelmi szálon, aztán egyszer csak el merünk mosolyodni, később bátortalanul felkacagunk, hogy a film közepén spontán tapssal üdvözöljünk egy szellemes poént, és a második óra vége felé már gátlástalanul röhögjünk. Még időben elkapjuk a leesni készülő tantuszt: hisz nem is kell komolyan venni az egészet.  Krimiparódia, de annak sem eltúlzott, és közben kriminek is nagyon rendes. Hol reális, hol abszurd. Amikor meghatódnánk, gyorsan átcsap a groteszkbe. Amikor megrettennénk, hogy valami melodramatikus anya-fiú, haldoklásos-kórházas mozit látunk, bedob egy komikus elemet, egy rák-szereplőt (Haumann Péter remek hangján). Amikor elégedetten hátradőlünk: értem már, miről is van szó, orrunkra pöcköl, bevet még néhány fricskát. Élvezzük a nyomozást, de annak karikírozását is. Minden földobott cserepecskét összesimít hol krimis, hol szürreális puzzle-ba, és egyet sem hagy ki, legyen az egy epizód, mondat, tárgy, jellem vagy smink. Brillírozik és lubickol a műfajok váltogatásában. Láthatóan a színészek is ezt teszik. Anger Zsolt egyszerűen pompás. Emlékezetes, valóban nehezen feledhető karaktert formál mértéktartó eszközökkel, ám tökéletesen hitelesen. Olyat, akit a végére még meg is kedvelünk. Ráébredünk, hogy tulajdonképpen szeretjük a kuka, kopasz kórboncnokokat, akik apró gyilkosságra is vállalkoznak. És szeretjük Rezes Judit esetlen, melegszívű, kedves, emberi pincérlányát, Kerekes Éva ál-ártatlan óvónőjét, Tóth Ildikó rendes-csalfa feleségét. Ő, mint mindig, most is elképesztő természetességgel játszik, nem is játszik, tóthildikózik. Jó minden szereplő, akiket felsorolni sem tudok, annyian vannak, ám minden és mindenki a helyén van. És jók ezek a helyek is, a megunhatatlan kopott pesti gangok és koszlott kifőzdék, a hideg bonctermek és szabvány irodák. Semmi nem túl sok, minden és mindenki éppen elég. Mértéktartó a film a maga egész műfaj-kavalkádjában. És ez nem kevés manapság.

A kérdésre, hogy miért ilyen történetet vitt filmre, Gigor Attila azt felelte: azt akartam, hogy jó sok hulla legyen. Sikerült. Mellesleg összehozott egy jó mozit is.