A dinamikus főcím még reményteljes várakozással tölt el: jelenetek egy barátságból, a két lendületes lövészbravúrokat bemutató, ám erősen korosodó nyomozó, Turk (Robert De Niro) és Rooster (Al Pacino) mint a borsó meg a héja, társak, barátok. Turk bizonyítási kényszerben szenved mind a munkája, mind csillapíthatatlan szexuális étvágyú barátnője, Karen (Carla Gugino) kielégítése terén, míg a csendesebb, megfontoltabb Rooster hű csatlósként asszisztál az olykor nem éppen korrekt barát ügyeihez. Természetesen így nyugdíj előtt kerülnek szembe életük legnehezebb ügyével: egy sorozatgyilkos öntörvényű igazságosztóként tizedeli a korábban már felmentett bűnösöket, ami kísértetiesen hasonlít a két veterán egy évekkel korábbi esetére. A tömeggyilkos-történetek kliséjét követve a tettes versikéket hagy a helyszínen, amelyek azonban egyáltalán nem rejtélyesek, sőt: azon túl, hogy költői bravúrt sem visznek végbe, tulajdonképpen csak arra szolgálnak, hogy gyilkosunknak legyen valami különös ismertetőjele, amelyben az épp kivégzett áldozat - a strici, a pedofil vagy a gyerekgyilkos - bűneit rója fel. (Még csak a kézírás sem nyeri el jelentőségét, holott ez lenne a legkézenfekvőbb nyom.) Adja magát a párhuzam a Hetedik bűnökre vérszemet kapó erkölcscsősz-gyilkosával, azzal a különbséggel, hogy neki legalább volt némi fantáziája. Nem is beszélve a film alkotóiról.
A filmben igen magas az egy négyzetméterre jutó popsztárok aránya: Donnie Wahlberg (Ted Riley) New Kids On The Block-os múltja/jelene ellenére épp elég simulékony a történet szempontjából majdhogynem funkciótlannak bizonyuló nyomozó szerepére, a fekete rapper 50 cent (Curtis Jackson) pedig félig-meddig magát alakítja, hiszen egészen odáig lubickol Spider, a szimpatikus drogdíler hálás szerepében, amíg bizonyos testrészei a falra nem kenődnek. Nem áll távol a muzikalitás John Leguizamótól sem (Simon Perez), aki a Moulin Rouge Toulouse-Lautrec-eként is remekelt, és Donnie Wahlberggel együtt - a színtelen-szagtalan zöldfülű zsarupáros másik tagjaként - éppen "a kevesebb több" elvét követve alakít nagyot. A filmben végig Turk narrációját, vallomását követhetjük nyomon, ami szinte a legelejétől kész tények elé állítja a nézőt, aki több ponton érezheti úgy, hogy egy meglehetősen unalmas filmmel áll szemben. Ám ekkor jön egy csavar, amire valószínűleg csak a szemfülesek számítottak. Bár ettől sem érzem kevésbé sablonosnak a történetet, azért egy jól irányzott dramaturgiai fogás legalább szépít a gyér bizonyítványon. A film emez erősségének felfedezését így inkább meghagynám a nézőnek.
Az ember azt gondolná, hogy a két, már nem éppen fiatal színész önmagában is garancia a minőségre - nem beszélve a két kiöregedett zsaru hálás szerepéről -, és bár e kissé balul sikerült alkotás nem ezt bizonyítja, azért most sincs okunk kevésbé szeretni őket. Ha más nem is, az ő nevük és a rendező Jon Avnet - akinek a könnyedebb A hírek szerelmeseit és a Sült zöld paradicsomot is köszönhetjük - éppen elegendő ok, hogy sokan kíváncsiak legyenek erre a szokványos, de mégiscsak két színészóriást szerepeltető krimire.
