Vajon miért talált el téged ennyire ez a darab?

2006-ban szerződtem Szegedre; ez volt az első produkció, amit betanultam, és amivel rögtön Mexikóban léptem a deszkákra. Turnéra mentünk, és 19 előadás során tucatnyi város színpadán táncoltuk. Új tagként az ember úgy érzi, hogy különös megmérettetésnek van kitéve, hiszen egy közösség, kulturális közeg része lesz, aminek megvannak a maga sajátosságai, törvényszerűségei. Óriási ambíció hajtott, amelyet többek között a Carmina Buranában akartam megmutatni. Az évadot valahogy szinte mindig ezzel a produkcióval kezdjük, és manapság próbavezetőként én is ennek során ismerkedem és kezdem a közös munkát az új tagokkal.

Olyan ez, mint egy beavatási rítus, ahogyan a darab is meglehetősen rituális.

Sok emberi alapvonást, érzelmet, motivációt, kapcsolatot mutat be: szerelem, férfi-női viszonyok, félelem, összetartás. Fokozatosan kerültem előre a darab szerepkörein belül, aztán tíz éven át táncoltam a férfi főszerepet. Emblematikus darab, a mai napig töretlen sikerrel játsszuk a világ minden táján. A Táncművészeti Egyetem koreográfus szakán végeztem nemrég, és a szakdolgozatomat is ebből a darabból írtam.

Ki volt az a Czár Gergely, aki a Carmina Burana főszerepét 25 évesen megkapta, és ki az, aki manapság betanítja? Milyen változásokon mentél keresztül?

Akkoriban leginkább saját magamat akartam érvényesíteni minden téren: ez a legnagyobb különbség a mostani létezésemhez képest. Törtető, energikus voltam, minél nagyobb feladatokra vágytam, és egyre többet akartam teljesíteni mind fizikai, mind művészi tekintetben. Ez a szerep a hős naivitása, fiatalsága, szeleburdisága, az életre való felkészületlensége és az első fiatalkori élmények megélése szempontjából rendkívül önazonos volt számomra.

Czár Gergely
Fotó: Lakatos János

Nem véletlenül nincs neve a karakternek, és hívják csupán a Fiúnak. Egy pályakezdőnek könnyű ezeket az érzelmeket adaptálnia. Ahogy haladtak az évek, ez a szerep mindig rejtegetett számomra valami újat. Hol az érzelmi mélysége, a nő iránti vágya, a vadsága vagy a férfiúi karakterisztikája volt kidomboríthatóbb számomra attól függően, hogy éppen milyen fázisban tartottam emberként, férfiként. Később aztán egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy a szerep ifjonti, naiv lényegét már inkább eljátszom, mint átélem. Évek óta más státusban voltam az együttesnél, ezért változott a hozzáállásom a környezetemhez, az élethez és magamhoz is.

Már nem magam iránt éreztem elsősorban felelősséget, hanem az együttes, a darabok minősége, a felkészítés iránt.

A szűkebb környezetem előrelendítése fontosabbá vált, és nagyobb elégedettséggel töltött el, amikor ez sikerült. Többé már nem voltam a fiatal Fiú a Carmina Buranából. Fizikailag nem volt gond eltáncolnom, de karakterben másra – például a Fiút korábban is alakító Horváth Gergőre – már jobban illett a szerep. 2017-ben Szegeden, a szabadtérin, többezres közönség előtt, hatalmas kiállítással táncoltuk el a darabot, és ezt egy szép lezárásnak gondoltam. Akkor adtam át a szerepet Vincze Lotárnak, aki azóta viszi.

Abszurdia. Zsadon Flóra és Czár Gergely
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

Miért maradtál az együttesnél? Soha nem vágytál arra, hogy máshol is kipróld magad?

Volt ilyen gondolatom és vágyam. A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában végeztem, és még két évet töltöttem a Pécsi Balettnél, majd újabb kettőt Debrecenben, onnan jöttem ide. Fantasztikus közeget, táncművészet szempontjából egészen másfajta színházi megközelítést találtam itt. Pár évvel később Mauro Astolfi dolgozott nálunk, és ő hívott magához a Spellbound Dance Companyba, de sokan ajánlgattak neves európai együtteseket, ahova beillenék. Ám éppen akkoriban kezdett átcsúszni a munkásságom új irányba. Próbavezetői és koreográfus asszisztensi feladatokat bíztak rám, ami új izgalmakat és másfajta kihívásokat hozott. Döntenem kellett, hogy máshol is ki akarom-e magamat táncosként teljesíteni, vagy pedig megvetem a lábam valamiben, amiben hiszek, és amit igaznak, jól járható útnak gondolok a színházművészet terén.

Amit itt csinálunk, hitelesnek, minőséginek, bátornak, újítónak, sikeresnek gondolom.

Mára a képzést, a kreatív és kreációs munkának egy részét, valamint az együttesvezetés szakmai-technikai részének nagyját is én látom el, és ezek révén másfajta sikerélményt érzek. Jó pár évnek kellett eltelnie, amíg megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez a pozíció nem privilégium, amelynek az ember azonnal örül, de nemes feladatnak gondoltam, és vonzott a sokrétűség lehetősége. Ma már egységben látom és kezelem a korábban nagy terhet jelentő munkát, de ez egy véget nem érő út.

Mennyire dolgozik benned az önálló alkotás igénye?

Ebben is többször kipróbáltam magam, készítettem önálló darabokat. Különböző iskolákban is rendszeresen tanítok és kreálok, ám az alkotás mégiscsak önálló dolog. Az együttesben magas szinten szükséges folytatni a képzést, modern és klasszikus tréninget tartok, vezetem a betanítást, a repertoár frissen tartását, és a táncosok táplálkozásával is elkezdtem foglalkozni. Ha ezeket komolyan veszem, akkor csak igen kis részben fér bele még az alkotói folyamat is. Minél jobban belemerülök valamibe, annál több rétege fejtődik fel előttem. Most egy hatalmas tengert látok, amiből mindenfélét tudok meríteni.

Amikor koreografáltam, az énem, az agyam és a pszichém abba az irányba kezdett tágulni, ám ha az ember ezt nem folyamatosan gyakorolja, akkor a ráhangolódási folyamat alábbhagy. De ha van egy ötletmag, ami beágyazódik, és megjelennek vele kapcsolatban képek, víziók, azokat mindig leírom. Rengeteg jegyzetem van, és ezek megvalósításának szívesen engedek teret, ha úgy adódik. Egy-egy darab meghatározásánál, létrehozásánál Tamás (Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett vezetője – a szerk.) komolyan bevon – ha ez a fajta komplexitás nem lenne, hiányozna. A személyiségemet markánsan jellemzi a sokirányú érdeklődés, ezért is jó a színes feladatkör.

Stabat mater. Hajszán Kitti és Czár Gergely
Fotó Naszradi Balázs

Honnan jön ez a hihetetlen ambíció, ami sosem csökken, maximum átalakul?

A vonzódásom először a színházművészet és az alkotói közeg iránt mutatkozott meg, és csak ezen belül a tánc iránt. Sokáig néptáncoltam, de azokba a körökbe is a közösség miatt vágyódtam. Rengeteget jártam táncházba; számos itthoni és külföldi fellépésünk volt az akkori együttesemmel. Sok mindent csináltam gyerekkoromban: úsztam, fociztam, kézilabdáztam, színházi szakkörre, irodalmi szakkörre, valamint matek-, fizika- és versmondó versenyekre jártam, szolfézst, klasszikus és jazz-zongorát tanultam. Frusztráló volt, amikor valaki nekem szegezte a kérdést, hogy mégis mivel akarok foglalkozni. A pécsi iskolában is az tetszett, hogy rendkívül sokrétű volt a szakmai képzés, sokat jártunk színházba, és darabokban játszottunk. Elsősként Nemecsek Ernőt alakítottam A Pál utcai fiúkban. Hetvenszer adtuk elő, és attól kezdve minden évben szerepeltem a színházban.

Nagyon érdekeltek a próbafolyamatok. Azt mindig láthattam, hogy a balett-teremben hogyan alkot egy koreográfus, de a prózai és zenés darabok próbáit is órákon át figyeltem. Lenyűgözött, hogyan dolgoznak a művészek, és rettentően érdekelt, miként működik a színház. Az előadó-művészet minden irányzatával és fajtájával ismerkedtem, és egyre fontosabbá vált számomra, hogy bármit is akarok csinálni, az közösségben végezhető kreatív munka legyen.

Pár éve a motorozást is felfedezted. Szelíd vagy vad motoros vagy?

Lassan meg fogok szelídülni. Szeretem próbálgatni a gépet, és ha egyedül vagyok, tempósabban hajtok, de ha szép környezetben járunk a jegyesemmel, akkor lassabban. Egyébként óvatos vagyok, jól felszerelve motorozom, de sem a járművet, sem magamat nem kímélem. A motorozás számomra a kalandozást jelenti. Fölpakolok pár napra, és bejárom az országot – kinézek egy utat a térképen, és nekivágok. Már gyerekkoromban is úgy éreztem, hogy jobban szeretek utazni, mint megérkezni.

Don Juan. Czár Gergely és Szigyártó Szandra
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

Merre vezet most az utad?

Kiemelt lehetőség számomra ebben a munkakörben kalandozni, de kíváncsi lennék rá, hogy egy másik életben, másik területen merre tartanék ezzel a széles körű érdeklődéssel. A mostani pozícióm legnagyobb hozadéka az, hogy ezen keresztül tudtam meg a legtöbbet magamról. Elemző személyiség vagyok; alapvető fontosságúnak tartom, hogy minél beljebb kerüljek önmagamban, ezáltal minél többet lássak kifelé.

A nyitóképen Takács Zsófia és Czár Gergely a Szegedi Kortárs Balett Orfeusz és Eurüdiké előadásában.