Áprilisban rendezésre készült. Miként viseli a járványügyi helyzet miatt kényszerűen otthon töltött heteket?
Tulajdonképpen jól. Irodalomban, zenében rengeteg bepótolnivalóm gyűlt fel. Ma például Verdi Simone Boccanegra című remekművét hallgatom, miközben Borgest olvasom. Szinte paradicsomi állapot.
Tud dolgozni? Ír?
Tudok. A harmadik regényemen dolgozom, nagyon közel járok a történet végéhez. Félek, hamarabb lesz meg a regény, mint mielőtt visszatér az élet önmagához.
Van napi penzuma? Vagy inkább fejben ír, például horgászás közben, és később csak lejegyzi?
Az igazság az, hogy napi penzumom nincs. Horgászni pedig tilos ezekben a hetekben. Marad a számítógép és én. Kivételes alkalmakkor napi három-négy oldalt is sikerül megszülnöm. Van nap, amikor csak ülünk egymással szemben. Én nézem a gépet. A gép néz engem. Üldögélek egy keveset, aztán valami hasznos tennivaló után nézek.
Áprilisban kezdte volna próbálni Bukarestben a Shakespeare-temető című egyfelvonásosát. Miért román nyelven tervezték az ősbemutatót? Látja már, hogy mi lesz az elhalasztott premier sorsa?
A bemutatót természetesen magyar nyelven szerettem volna valahol látni, esetleg meg is rendezni. Voltak ilyen irányú kísérletek, Hobónak nagyon tetszett, de hát ő rettenetesen elfoglalt. Jelen állás szerint a premier Bukarestben lesz román nyelven, az egyik legnagyobb román színész játssza majd a világ első olyan zenés monodrámáját, amelyik tulajdonképpen kétszereplős. Az öreg Lear király bolyong egy mezőn, és egyszer csak egy temetőben találja magát. A sírokban a nagy Shakespeare-hősök nyugszanak. Az öreg király beszélget halottjaival a világról, hatalomról, a lét kínzó kérdéseiről. Megfordul, feltesz egy piros orrot, visszafordul, s akkor ő már a Bolond. A Bolond, aki bluesokban, énekelve kommentálja, magyarázza, néhol kineveti az agg király gondolatait. S a Bolond dalai mögött ott panaszkodik, zúg, zeng a blues, az örök.
Március végén a Marosvásárhelyi rádióban olvasta fel Soha című regényét. A Soha vállaltan erősen önéletrajzi ihletésű mű, míg a Mindörökké inkább álomszerű. Mitől függ, hogy mennyire enged szabad teret a képzeletének?
A Sohában leírtak nyolcvan százaléka megtörtént esemény, egy csodálatos gyerekkor élményeivel, fájdalmaival együtt. A helyszín Marosvásárhely, a kor a hatvanas évek. Csend, béke, vasárnapi séták a főtéren, mindenki szinte magyar, s az egész mögött ott áll, lélegzik, figyel a szekuritáté, mint Magyarországon az ávó. A második regény, a Mindörökké tulajdonképpen szerelmi történet, egy öregedő férfi és egy nagyon fiatal lány lángoló, lehetetlen kapcsolatáról mesél. Megjegyzem, melyik kapcsolat nem lehetetlen… Ennek a történetnek, ellentétben a Sohával, a nyolcvan százaléka fikció, de a fennmaradó húsz százalék igaz történeten alapul. A képzelet és a valóság keveredéséből születő mű világra jöttének mechanizmusa minden írónál más. Minden mű három oszlopon nyugszik: amit megélsz, amit másoktól hallasz, és amit megálmodsz. A regény, amin most dolgozom, Anna a művésznevem címmel egy nagyon fiatal, erdélyi lány küzdelmeiről, kalandjairól, csalódásairól mesél. A helyszín a csillogó pokol: Bécs. Meg egy székely falu.
A Soha stílusa eleinte a gyermeki perspektívából láttatja a történeteket. Miért választotta ezt az aspektust?
A Soha elején a főszereplőnk kisgyerek. Úgy is beszél, úgy is gondolkodik. Aztán felnő, és lassan-lassan átalakul a beszéde is. Ez a folyamat rendkívül izgatott engem, remélem, nem kínlódtam hiába.
Jól azonosíthatóak a szereplők. Nem aggódott, hogy kiadja a családi történeteket? Miközben a családja jól ismert közéleti szereplőkből áll.
Egyáltalán nem aggódtam. Édesapám a Tartományi Törvényszék utolsó magyar elnöke volt. Hárman voltunk testvérek. Nekem soha nem volt karórám, kerékpárom, s egyszer hármunknak egy pár sílécet hozott az Angyalka. Soha nem volt szőnyegünk sem. Egyszer Édesanyám valahonnan kapott egy tábla csokoládét. Úgy osztotta be, hogy mi, a három gyerek minden este, egy hónapon keresztül kaptunk egy-egy darabkát. Bátyám, Előd, nővérem, Emese és én is a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettjei vagyunk. Ezek szerint Édesapám és Édesanyám nem rossz ösvényre állítottak minket. Mellesleg Előd és Emese gyorsfutásban Balkán-bajnokok voltak, én pedig román ifjúsági bajnok. Válogatottként annyi támogatást kaptam tizenhét évesen az Atlétikai Szövetségtől, mint amennyi az Édesapám fizetése volt. A többi szereplő közül is beazonosíthatóak néhányan. Vállalták, gratuláltak is. Csak a legjobb barátom, Nagy József diszkoszvető bajnok mondta egyszer egy pohár bor mellett: Elemér, az nem is úgy volt...
A humor fontos?
Humor nélkül nem igen lehetne ebben a században létezni. Mondhatnám azt is, a minket körülvevő világ kész röhej. De én a röhejben valami visszataszítót éreztem mindig. Megpróbálom szarkazmussal, derűvel szemlélni ezt a megőrült világot. Nem mindig sikerül.
A Csatorna című darabjából film is készült. Régóta remélik, hogy film születhet a Sohából, kész a forgatókönyv. Elég hányattatott a sorsa. Van remény a megvalósításra?
A Csatornából két film is készült. Az egyiket én rendeztem a Duna televízió megbízásából. A nagyváradi előadás színészeivel a jeleneteket egy rozsdás hajó belsejében forgattuk. Lassú ritmusú, balladisztikus film lett belőle.
Az az igazság, hogy én nem vagyok filmrendező. Ilyen egyszerű. Ellenben egy Michalache nevű román rendező nagyszerű tévéfilmet csinált a darabomból. Nehéz megfogalmazni, más szemmel, más aggyal közelített a szöveghez. Nagy öröm volt látni. A Soha teljesen más történet. Magyar-román koprodukciónak szántuk, András Ferenc barátom rendezte volna. A két producer meg mi is koldultunk, futkostunk szponzorokhoz majd’ három éven keresztül, de a pénzt nem sikerült összeszedni. Örömmel hallom, hogy televíziós sorozatokra lehet pályázni Budapesten, barátaim, András Ferenc és Bonta Zoltán megtették az első lépéseket.
Színészként kezdte a pályáját, mégis rendezőként találta meg az útját. Vasziljev Csendesek a hajnalok bemutatója hozta meg az áttörést. Miként talált rá a rendezői hangjára?
Az első két rendezésemet felejtsük el. Az első kettő és a Csendesek a hajnalok között nem tanultam meg hirtelen rendezni... Rengeteg dolog állt össze, van, ami tőlem szinte függetlenül. Egyszercsak egy próbán éreztem, hogy ’Úristen, micsoda öröm, hogy nekem ehhez közöm van’. Rendeztem százhetven-száznyolcvan előadást. Saját rendezői hang? Történeteket szeretek mesélni, amelyeknek van eleje, közepe és vége. Az előadásaim olyanok, akár egy száznyolcvan tagú kórus. Van, amikor baj van a ritmussal, megesik, hogy a tenor túl halk, a mezzoszoprán néha elnyomja a szopránt, és előfordul, hogy úgy szól az egész, mintha Verdi Falstaffjának a végén a fúga hangjaival elemelne egy kicsit a földtől a Teremtő. Ezekért a pillanatokért hatalmas árat kellett mindig fizetni. Megérte. Egyszer egy kritikus azt írta, hogy én lírai realizmussal megáldott rendező vagyok. És vívtam a magam, a mi, az erdélyi magyar kisebbség mind a mai napig tartó küzdelmeit hol óvatos, hol szinte lázadásnak számító előadásaimmal. A fegyvereim az előadások voltak. Ezek közül a jól sikerültek közt tartom számon az Ég a Nap Seneca felett, Trójában hull a hó, Csatorna, Ugrás bemutatókat, a saját darabok egy részét. Meg Székely János zseniális Caligula helytartóját, illetve az Arturo Uit. Az egyetlen igazán érvényes és kellőképpen könyörtelen belső sorrendemben ezek felfértek a dobogóra.
Rendezett klasszikusokat, Brechtet, kortársakat, saját drámáit, operát – mennyire válogathatta meg, mit állít színpadra? Milyen drámákkal foglalkozik szívesen?
Azokat a drámákat szeretem, amelyek történetet mesélnek. Csehov, Shakespeare, Lorca, Dürrenmatt, Ionesco, Spiró, Örkény, az oroszok szinte mindenestül, Miller. A mai német fiatalok közül egy-kettő. De itt már beront a dilemma. Ezerszer jobban szeretem a színpadon a meztelen testnél a meztelen lelket. Micsoda? Igen, uraim, hölgyeim... Esetleg hölgyeim, uraim...
Harag Györgyöt a legnagyobb magyar rendezők között tartja számon. Asszisztensként is dolgozott mellette. Mit tanult tőle?
Harag György mellett kétszer voltam segédrendező. Először is végtelenül, szinte gyermekien kedves ember volt. Mindenkivel. Megjárta a poklokat, és mégis eszméletlen mennyiségű jóságot, szelídséget hozott magával. Mindenben, amit csinált, kételkedett. Kész előadást állított le, majd felépített egy új előadás-katedrálist. Ez volt az Özönvíz után. Zsenitől nem lehet tanulni. Ez a lényege. Öntörvényű megoldások özönét zúdította a színészek elé. Ő már tudta az utat, de imádott kísérletezni. Olyan volt – bocsánattal legyen szólva – mint Maradona. Nézed. Van négy-öt megoldása a helyzetnek. Világos, mind a nap. Nem, ő a hatodikat választja. Gól. Drága Gyuri... Felejthetetlen.
Akadnak olyan alkotók, akikre mestereiként tekint?
Nem tudnék megnevezni senkit. Legbelül mindenki önmaga mestere. Vagy inasa...Van rá eset.
Az Állítsátok meg Arturo Uit bemutatója után Sík Ferenc hívta a Pécsi Nemzeti Színházhoz. Nem is hezitált a Magyarországra költözésen?
Igen. Hívtak Pécsre félhivatalosan. Nem mentem.
Tizennyolc évig dolgozott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatának művészeti vezetőjeként. Mennyire sikerült megvalósítaniuk ott az Ön által jónak tartott színházeszményt?
Valóban sok évig voltam a magyar tagozat vezetője, de például anyagi dolgokba nem volt beleszólásom. Nem voltam igazán jó igazgató. Nem szerettem ordítani, se koldulni, se megfelelni. Az általam akkor vezetett színház sajnos csak olyan hetven százalékban tükrözte azt, amit én akkor megálmodtam. De remek kapcsolatot építettünk ki az egri színházzal, Gali László például kivételesen nagyszerű Komámasszony, hol a stukker?-t rendezett. A Mózessel és az Éjjeli menedékhellyel nagy sikerű pesti vendégjátékon vettünk részt, aztán például nálam kezdte a pályáját Tompa Gábor, Victor Frunza. És sokat jártunk vidékre. Manapság nem divat. Hatalmas hiba. Nem az egyetlen.
Román nyelvű színházakban is gyakran rendezett. Ez magától értetődően alakult így?
Nagyon sokat dolgoztam román színházaknál. Nyertem díjakat is, nem is egyet, de Nagybányán, Brassóban, Craiovában, Pitesti-ben, Galacon is megfordultam.
A legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy meghívtak a legendás bukaresti Bulandrába. Sikeres előadás született. Egy év múlva Purcarete, aki akkor ott igazgató volt, visszahívott. Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című művét rendeztem parádés szereposztással.
Emlékszem, szerdán tartottuk az olvasópróbát, pénteken Purcaretét leváltották. Ha ritkán találkozunk, mindig felemlegetjük. Dolgoztam többször Szabadkán, Bécsben, Kisinyovban, régi nevén Kisjenőn pedig egyszer. Operát is rendeztem. Csoda. A prózai színházban a próbán néha megnézed az órádat. A Kolozsvári Magyar Operában a Falstaff próbáján amikor megnéztem, negyed kettő volt. Tízkor kezdtünk.
Magyarországon is dolgozott.
Egerben többször, Kisvárdán, Pécsett és négyszer Budapesten. A legutóbbi budapesti rendezésem A helység kalapácsa volt a Nemzeti Színházban. Nem tudom, milyen lett volna az előadás, ha nincs az a nyitott, gondolkodó, baráti légkörben dolgozó, nagyon tehetséges szereposztásom, a remek ruhatervező és a látványt a Teremtésnek az a csodája álmodta meg, akit úgy hívnak, hogy Székely Laci bácsi. Sajnos – számomra érthetetlen módon – sehol egyetlenegy értékelő sort le nem írtak a munkánkról. Nagyon félek, hogy a jéghegynek alul is van csúcsa.
Több könyve is megjelenik jövőre, nem úgy tűnik, mintha tétlenkedne.
Ha minden jól megy, 2021-ben három könyvemet adják ki. Az Anna a művésznevem című regényt, a Hallgasd a bluest, Lear király! című kötetet, ami tartalmazza a Soha rockmusicalt, a Pjotruskát, a Függönyt és a Shakespeare-temetőt. Fodor Zeno műfordító barátom pedig hat darabom román nyelvű fordításának kiadatásán fáradozik.
