Bejövök, leülök. Nyüzsög a Trafó nézőtere, az előadók a színpadon fel-alá járkálnak, mosolyognak, nézik a nézőteret, a nézők őket, az ismerősök integetnek. A színpadon három szék, mellettük egy-egy műanyag vizespalack. Telik az idő, de a fények csak azért sem tompulnak, érzem már, hogy most valami „más” fog történni. A terem elcsendesül, le is ülnek az alkotók – Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre –, és azt mondják: „Jó estét, sziasztok, köszönjük, hogy visszajöttetek, na akkor beszélgessünk a látottakról.”
A hirtelen mélyvízbe került nézők részéről nevetgélés a válasz. „Ja, amúgy hallotok minket? Közelebb jövünk, szóljatok, ha nem elég hangos. Most így hárman leszünk, nem akartunk moderátort, hogy szűrő nélkül tudjunk beszélgetni, lehessen egy igazi párbeszéd. Mondjátok, nem kell kronológiában haladni, jöhet bármi felmerült érzés, érzet, hangulat.”
Most ezzel mi a fenét kezdjek?
– mondanám,de nem mondom, csak gondolom, és ez is elárul valamit arról a szabálycsomagról, amit nézőként magáénak érez az ember. Úgy érzem, mintha valamit tudnom kéne, amit nem tudok, mert tényleg nem láttam; hogy mondjak így bármit is, ami nem hülyeség? De van, aki oldódik, és beleáll a helyzetbe. Az állítólagosan véget ért előadás egy-egy fiktív részletére vissza-visszautalnak, véleményt formálnak, kérdést tesznek fel, tetszett, nem tetszett, jó volt, nem volt jó típusú mondatokat alkotnak. Érzem, hogy van, aki tudta, hogy ez lesz – de van olyan is, aki csak be akar szállni a játékba.
Nagyon feszít a sok ellentmondás: a totális bullshitelés és a szinte filozofikus, önigazoló és rendszerkritikus mondanivaló valahogy kezdi kioltani egymást. Mindenki próbál okos lenni, a színészek próbálnak együttműködni, fenntartani a(z eredetileg semmiről szóló) diskurzust. A nézők nagyja nem mellesleg ismeri az előadókat, akár személyesen, akár a színpadról. A helyzet tehát csak látszólag szokatlan, s közben éppen annyira közegbarát, bennfentes. Annak szól, aki amúgy is elég érzékeny rá: annak játszik a kezére, amiből ki akar törni.
Bár a „közönségtalálkozón” szóba kerül a színpad és a nézőtér határvonalának témaköre is, de nincs feloldozás – ez már a színészeknek is túl meta: a beszélgetés e pontján egyszerűen úgy döntenek, hogy újrakezdik. Nyilván, itt is egy akadály: mégiscsak színházban vagyunk. A nézői attitűd megváltoztatása, a kultúra írott és íratlan szabályainak és berögződéseinek fellazítása nem egy elismert kortárs előadó-művészeti intézmény falai közt fog létrejönni, ahová amúgy is a művészetek alternatív útjaira kíváncsi, szűk réteg jár – bár tény, hogy csak az kezdheti el, aki benne van; és aki benne van, annak a színpad a terepe.
Az újrakezdés tényleg újrakezdést jelent. Az alkotók ismét közönségtalálkozóhoz öltözve lépnek a terembe – bár ez a második kör lassan átlép a teljesen frontálisba. Az oda-vissza kommunikáció „belsős” beszélgetéssé alakul, miközben egyre egyértelműbben megfogalmazódnak bennünk az alkotóhármas intenciói. A kortárs művészeteket körbelengő misztika ledöntésének vágya kölcsönhatásba lép az egyéni életutak nehézségeinek kérdéseivel. Újra és újra találkozunk a burkolt vagy nyílt gondolatokkal a koronavírus okozta nehézségekről, az előadó és a néző különbségeiről, a kulturális és társadalmi frontalitás és hierarchia megdöntéséről, az egyén és a közösség kölcsönhatásairól. Önidentifikáció, éndefiníció, és ezzel ismét az ellentmondás: ha a skatulyák elhagyása a cél, miért akarjuk mégis ily kétségbeesetten definiálni magunkat? Hogyan léphetünk át ezen, ha mindannyian ilyen görcsösen szeretnénk tartozni valamihez?
Tud újat mutatni ez az előadás? Visszatérés, újrakezdés, változtatás? A koronavírus alatti kiesés után ugyanott folytatni – jó ez, egyáltalán lehetséges ez? A kortárs művészet miért a neki teremtett terekben működik, ha egyébként – s ezt a Covid okozta színházcsend is bizonyítja – nem ott létezik? Ha itt lépünk fel, nem is lehetünk kortárs művészek? Tudunk újat mutatni ezen a színpadon? – teszi fel a kérdést Molnár Csaba, nem sokkal később Vass Imre az általa feltalált „barna mozgással” („Olyan cucc, ami semmilyen szempontból nem érdekes”) szórakoztatja látszólag önmagát, hosszú-hosszú perceken keresztül, melybe Vadas Zsófia Tamara egy földöntúli, varázslatos, de éppoly monoton Enya-szám kíséretében be is csatlakozik. Ez a mozgásforma is egy ellentmondás: állítólag semmilyen, de én azt látom, hogy akar valamilyen lenni. Keresgélős, bizonytalan, gátlásos, rángatódzó és görcsös, s abszurditását növeli, hogy egy, a színházhoz kapcsolódó szabályokról szóló bajtársi beszélgetés kíséri.
Közben Molnár Csaba óriás betűket fest a padlóra a felmosóvízzel: a betűk végül „time out” feliratot alkotnak, s nemsokára Enya is átvált egy brutális házibulimixbe, de a „színtelen-szagtalan”, lassú, ritmustalan mozgás megmarad: már mindhárman csinálják, állva-ülve-fekve; furcsa, hamis, éles, lüktető, nyomasztó. Egyre több a metafora, gyülekeznek a szimbólumok – a disszonancia, a rejtjelezett időkérés mint néma segélykiáltás, a meg nem hallás, az elnyomás, az érdektelenség, a közöny… Nem oldanak meg mindent a szavak. Ez a hangulat jól tükrözi mozgásban és zenében azt, amiről korábban beszélgetés révén kommunikáltak az alkotók.
Az előadás végül légkosárlabda-meccsbe fordul, ahol az alkotók ismét bevonják a közönséget fiktív labdapasszolgatás segítségével. A sportpályát újfent a vizes felmosórongy segítségével jelölik ki a színpadon: a takarító, kívülálló, megfigyelő (a metaforikus néző?) – de mégis rajta áll vagy bukik a dolog, tőle függ az, hogy „mennyire retkes a próbaterem”.
Vadas Zsófia Tamara szájából hangzik el az, amit én talán válaszkezdeménynek tudok értelmezni a felhalmozott kérdésrengetegre: mi lehet a tánc, ha nem gesztusok sorozata? A gesztus lehet a lényeg. A gesztus, amely szó oly sok értelmű, de jelentései közt mindig ott a másik, a nagylelkűség, a kifelé irányultság, a (művészi) kifejezőerő. A „játszma” végén óvatos mozdulattal egy álló baltát helyeznek a színpadra: de nem is balta ez, Excalibur, egy újabb szimbólum, amiről az előadás eleji beszélgetésben említést is tettek a színészek. Fricska ez is, de olyan, ami nem mond újat. Ezzel bontsuk le, ami van, ezzel indítsuk a változást? De ki képes erre, ki tudja kihúzni a színpadba vágott baltát (ismét egy mozdulat, gesztus!)? Miért gondoljuk, hogy csak egyetlen ember képes erre? Kezd fárasztó lenni a sok beszéd, de a taps után kiderül, hogy a nézők rövid cigiszünet után hivatalosak egy közönségtalálkozóra. Tényleg? Vagy ez az, ami már megtörtént…?
Én is game changer akarok lenni, én is érzem, hogy kell a változás és a „helyzetteremtés”, és én is egy hagyományos eszközt választok arra, hogy ezeket elmondjam. Nem hiszem, ahogy a színdarab sem hitte, hogy ezzel belülről bomlasztanék. A közegnek csinálom, arról a közegben megtörtént közegeseményről, ami a közeg számára amúgy is ismerős. De mit lehetne máshogy csinálni? Hogy lehetne kilépni a kulturális berögződésekből, az ismerősből, a biztonságosból, a megszokottból? Hát, reméljük, május 13-án kiderül.
A game changer 2.0-t a legközelebb 2022. május 13-án láthatjuk a Trafóban. Részletek itt.
Menyhért Juci
Fotók: Nagy Gergő
