 |
| Nagy József |
Az ősi jóskönyvekből monumentális alapvetéssé évszázadok alatt összeálló Ji King hatvannégy csomópontban, kombinációban ragadja meg a világot: e jelek - ha máshonnan nem - a jin-jang egymásba csavarodó formáit a középpontjában hordozó dél-koreai zászlóról lehetnek ismerősek. Az univerzum szereplőit, helyzeteit e gócpontokban ábrázoló, megragadó őskönyv hatalmas, mindenre kiterjedő, világrend-fejtő, -ábrázoló alapvetés. Tartalmáról az előadás - természetéből adódóan - kevés konkrétummal szolgál. Szellemiségéről annál inkább.
A kelet kultúrái iránti elmélyült érdeklődését számtalan művében kifejezte már Nagy József: színpadának szerkezete, játékosainak színi létezése, eszközei mára már szinte egy sosem létezett nép színházi irányzatának látszanak. Szilárd alapstruktúrák, szabályok, egyfajta szikár alaprajz érzékelhető munkásságában, mely azonban nem nélkülözi a váratlanságokat, meglepetéseket. "Szentélyrekesztő" falai, a játékteret (legalább) két térségre osztó paravánok, takarások, ajtók, a kabukit idéző, a falra merőleges járások, járatok, ajtók, a szinteltolásos dobogórendszer szinte valahány, nagyobb szabású munkájában megjelenik.
A négy táncost és négy zenészt felvonultató Entracte bűvös masinéria, újabb és újabb meglepetésekkel szolgáló színházi szerkezet, melybe Nagy minden eddiginél hangsúlyosabb szerepben emelte be zenészeit, Benkő Róbertet, Eric Brochard-t, Gildas Etevenard-t és az előadás zenéjét szerző Szelevényi Ákost. Zenész és táncos közt nincs olyan fokozott együttlétezés, átjárás, mint amilyenre a MU-ban játszott Nagy-előadás, az Utolsó tájkép (Vladimir Tarasovval) szolgált példával. A táncosból nem lesz zenész, a zenész se kirándul a mozdulatok világába. Zene és tánc azonban minden mozzanatában jól látható folyamatban születik meg együtt, hozza létre, hívja elő egymást. A pompás hangszer-térben, arzenálban elhelyezkedő muzsikusok a játék, a tér részévé, ékévé lesznek: zenélésükkel, zenekeltő mozdulataikkal mutatják meg: a zene - mozgás, s a mozgás - zene.
Nagy alakjai a jól ismert, emblematikus, fekete öltönyben játszanak, bár Cécile Loyer figurája alkalmasint kivétel: az izgalmas kisugárzású táncosnőt látjuk hófehérben is. A zenészek körül "szétterülő" dobogórendszer fölött, rámára feszített, opálos pauszpapírból épült, tagolt fal húzódik. Nagy alakja is e mögött dereng fel először.
A rejtőzködés, a szűrt látvány, a sejtetés képeit látjuk felvillanni a játék megannyi pontján: a finoman derengő képeket a tánc olykor robosztus, agresszív képei ellenpontozzák. A gorillaként ökleiken járó táncosok ütközetei a vetélkedés, dominanciaharc archaikus képeit mutatják. Finomság, termő érzékenység jelenet-szilánkjai feleselnek velük. A változatos felületekkel játszó Nagy a látás, a kép sokféleségét hangsúlyozza: árnyjáték és kővel bedobott tükör, visszfények és sziluettek, derengő és éles formák uralják játékterét. Szikár, feszes szerkezetű előadása cselekményét és zenéjét tekintve is egyre sűrűsödik, vastagszik. Mesteri módon, biztos kézzel, a csúcson hagyja abba.
