Józsa Imre kollégái és barátai, Vándor Éva, Háda János és Újréti László búcsúztatják a színművészt.
Háda János színművész, rendező, a HADART Színház alapító-vezetője, aki nemcsak a HADART Színházban, hanem a József Attila Színházban is évtizedekig kollégája és barátja volt, így emlékezett:
?Vannak kicsi óriások, akik nem arra törekszenek, hogy minél nagyobbá váljanak, csak teszik a dolgukat nagy óriásokat megszégyenítő módon, csodákat alkotnak estéről estére a színpadon örömet okozva, katarzist teremtve, vagy könnycseppeket csalva az emberek szemébe, ott akkor, abban a pillanatban óriássá válnak. Akik részesei lehetnek ezeknek a pillanatoknak, soha nem felejtik el a nevét A SZÍNÉSZNEK.
Józsa Imre nevét rengetegen ismerik. Nem volt celeb, nem folyt a televíziókból, a filmvászonról is sokan csak a hangját ismerték, mégis tudtak róla és tisztelték a művészetét. Minden este belehalt a szerepbe, amelyet játszott. Több száz szerepbe bújt, és több százezer embernek okozott örömet. Bátran mondhatom őt a KIS NAGY EMBERNEK. Az én szememben ő egy színészóriás. Az igazi. Aki, mikor már nem volt egészséges, bevánszorgott az Oscar című előadásra, bevett egy fájdalomcsillapítót, beállt a takarásba, majd belépett a színpadra, fényt kapott, és két és fél órán át komédiázott, ezer fokon égve, táncolva fogadva a vastapsot, a sikert, majd lehullott a függöny, és betegen hazasétált. Ezt nevezem én ÓRIÁSNAK.
Huszonöt éve ismerem. Nincs múlt idő bennem, hiszen még mindig ő a színészi példaképem. Mindig itt lesz, mintha bármikor felhívhatnám. Nem mindig voltunk jóban, de a mi kapcsolatunk így volt emberi. Mindig úgy köszönt: ?Szia, kisgyerek!?. Nagyon sokat tanultam tőle. Alázatot, tökéletesre törekvést és sok-sok színészi praktikát.
Nem búcsúzom, csak elköszönök egy időre. Sajnálom, hogy ez a földi társulat egy óriási művésszel szegényebb lett, de mostantól jelentősen erősíteni fogja az égi társulatot. Holnaptól ott van olvasópróbája.?
Vándor Éva Jászai Mari-díjas színművésznőnek, a HADART Színház tagjának Józsa Imre volt az ideális partner:
?Huszonegy évet töltöttem a József Attila Színházban, ő csaknem negyvenet. Ő már ott volt, amikor én odamentem, úgy fogadott, mintha a testvére lennék. Bizalmas barátok, összetartó kollégák voltunk. Sokat beszéltünk, az életről, a színpadról, rengeteg szerepet játszottunk együtt, volt a fiam is, volt a szeretőm is, mindenféle szituációt megértünk együtt. Nagyon lelkiismeretes volt, vele mindig meg lehetett beszélni, mit és hogyan csináljunk a színpadon. Ha lehet valakire azt mondani, hogy ideális partner, akkor ő az volt. Az ember nagyon sok mindenkivel dolgozik ebben a szakmában, de olyan igazi ideális partner nem sok van. Nekem ő az volt, és remélem, én is az voltam neki. Szerethető, édes ember volt, az életben is és a színpadon is. Mindig volt valami vicce, de ahogy szoktuk mondani: ?a humorban nem ismerek tréfát? ? ez volt rá jellemző. Mindig mindent komolyan vett, kidolgozta, előadásról előadásra, estéről, estére, mindig továbbfejlesztette a szerepét.
Nagyon sokat gondolkodott a szerepein, de mindent leginkább a szívéből oldott meg. Még akkor is, amikor humoros figurákat formált, mert nagyon komolyan vette a hivatását. Minden humoros darabba belecsippentett egy kis tragédiát, ahogy minden tragikus szerepében ott csillogott a humor is. Ebben az esszenciában tartani egy-egy szerepet, ez az, amit a mesterségünk csúcsának hívnak, ez a legkifinomultabb színészet. Nagyon szeretett szinkronizálni is, a hangja ott cseng a közönség szívében. Alázattal és precízen dolgozott, sokat foglalkozott azzal, hogyan legyen egy-egy szerepe magától értetődő és természetes, mégis műalkotás, de felismerhetően emberi. Hatalmas amplitúdókkal bírtak az érzelmei mind a színpadon, mind az életben. Nagyon fog hiányozni, sőt már most is hiányzik! Betöltetlen marad ez az űr??
Újréti László színművész ? aki 1967 óta a József Attila Színház tagja, 2008-tól pedig örökös tagja ? szomorúan készült az esti előadásra a közös öltözőben, amelyen majd? négy évtizede osztoztak.
?Ma először meggyújtok egy mécsest Imre asztalánál, nagyon fájdalmas lesz az elkövetkezendő időszak számomra, hiszen nemcsak kollégák voltunk, hanem a magánéletben is jól megértettük egymást. Azt hiszem, én vagyok az, akivel ő a legtöbbet játszott, rengeteg darabban szerepeltünk együtt. A Stúdióban például olyan emlékezetes darabokat játszottunk együtt, mint Csehov Manója vagy Kundera Jakab és az ura című darabja. Ő volt Jakab, én voltam az ura, kultikus előadás volt.
Nem is találom a megfelelő szavakat, bár tudtuk, hogy beteg ? noha ezt ő mindig a magánügyének tekintette ?, bizakodtuk az utolsó pillanatig. Nagyon megrázó volt, amikor a nyáron az életműdíjat kapta, említette nekem: úgy érzi, nincs tovább? Felfoghatatlan, hogy ez megtörtént. Rendkívül élénk fantáziájú, ötlettel teli művész volt. Néha már szólni is kellett, ne ötletelj tovább, Imre, az eddigieket valósítsuk meg! De ő mindig hozott valami újat, soha nem nyugodott. A közös munkák során sok, nagyon termékeny dolog köszönhető neki. Sokszor az ő intuíciója alapján építettünk fel egész jeleneteket. Ebben ő verhetetlen volt, ahogy verhetetlen volt a kellékekkel való bánásmódban is. Neki jól állt, ami másnál üres ripacskodásnak tűnt, jól állt, ha elővett valami teljesen váratlan kelléket a színpadon. Játéka soha nem volt erőltetett, egészen különleges képességekkel bírt, mint művész, nagyon komolyan vette hivatását.?
