„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja.”
A Szabad-ötletek jegyzékének kiadása mélyen vitatott irodalomtörténeti kérdés, hiszen nem a nyilvánosságnak szánt művészi produktum, hanem egy kétségbeesett és szeretethiányos ember önanalízis-kísérlete. Az azonban kétségtelen, hogy megvilágító erejű adalékul szolgál a József Attila-művek értelmezéséhez, és közelebb vihet bennünket a múlt századi líra egyik legnépszerűbb alakjának lélekrajzához.
József Attila az 1920-as évek végén ismerkedett meg Freud tanaival. Érdeklődése akkor kezdett fokozódni, amikor kapcsolatba került Rapaport Samuval, akihez egy ideig pszichoanalízisre is járt, ám az a kezelés eredménytelensége miatt továbbadta Gyömrői Editnek.
A tragédiát Edit vőlegényének lélekjelenléte akadályozta meg. A kezelés megszakadt, ám a freudi gyökerű tanok továbbra is fontos szerepet játszottak József Attila életében – a fent idézett, önanalitikus szövegen kívül elméleti írások és az érett, kései líra egyes darabjai is tanúskodnak erre vonatkozó érdeklődéséről.
Rózsa Gábor forgatókönyvíró-rendező harmadik játékfilmje a költő életének ezt a tragikus időszakát dolgozza fel. A Reménytelenül kamaradráma, amelynek szinte kizárólag Gyömrői lakása a helyszíne. Az egy és háromnegyed órás, kevés szereplőt mozgató alkotás középpontjában analitikus és páciens találkozásai állnak; a fókusz nem a költőn, hanem a Michl Júlia által alakított Editen van (Michl volt a film vágója is). A pályakezdő Gyömrői eleinte nem akarja elvállalni az esetet, menthetetlennek tartja a sokat szenvedett, mélyen traumatizált költőt, ám nagybátyja meggyőzi, mert úgy véli, egy neves kliens jót tenne a hírnevének.
A cselekmény lassan indul be, az első találkozások kissé vontatottak, mondhatni unalmasak – a néző nem sok újat tud meg, mivel az általános iskolás irodalomórák óta kívülről fújja a szerző életrajzát, emiatt a szenvedés, a nélkülözés, de még az öngyilkossági kísérletek elősorolása is céltalan részvétkeltésnek és enyhe szenzációhajhászatnak tűnik. A fordulat a film kétharmadánál következik be: Attila (Sütő András) fokozatosan megnyílik Editnek, és ezáltal a néző is bevonódik a folyamatba, amiben jelentősen segítik a vizuális és hangulati váltást egyszerre jelentő látomások.
A végkifejlet felől visszatekintve indokolttá válik ez a döcögős indulás: az orvos és a páciens közötti bizalom kialakulása lassú folyamat, a dramaturgiai építkezés ennyiben hű a pszichoanalitikus gyakorlathoz. Miként a kissé életszerűtlen mondatok is értelmet nyernek, ha észrevesszük, hogy Edit és Attila párbeszédei a szerzői korpuszból származó szövegekből állnak. Arról nem is beszélve, hogy
A pszichoanalitikus igyekszik szakszavakat találni páciense problémáira, de idővel szembesül azzal, hogy az elméletek olykor nem alkalmazhatók tökéletesen az egyes esetekre. (Erről a József Attila által is mesternek tekintett Kosztolányi egyik sora jut eszembe: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.”)
Edit kénytelen szembenézni azzal, hogy a számára kijelölt szakmai határokon belül maradva nem tudja meggyógyítani a költőt. Viszont a kísérletezés sem segít; a rendszeres határátlépések – legyenek bármilyen aprók, például egy-egy elejtett személyes megjegyzés vagy Edit fiatalon írt versének közös olvasása – mindinkább felborítják a hagyományos orvos-páciens viszonyt, ami az extrém módon érzékeny és szeretethiányos költő esetében különösen veszélyes. Kedvességét és empátiáját – hiszen mindkettő hiányzik az életéből – összetéveszti a szerelemmel, és a visszautasításokat figyelmen kívül hagyva ostromolni kezdi a nőt.
Hiába születnek egymás után az Edit által ihletett, szebbnél szebb versek (már ha nevezhetjük szépnek a vágyakozás és a fájdalom olyan nyers elegyét közvetítő szövegeket, mint a Gyermekké tettél vagy a Nagyon fáj), az érzés, ami inkább hasonlít az anyához ragaszkodó gyermek, mint a férfi asszony iránti szeretetére, ellehetetleníti a kezelést. És talán általában véve a gyógyulást is, amivel az utolsó jelenet alapján Edit is tisztában van – a nézőhöz hasonlóan, aki csak akkor tudja értelmezni a zárlatot, ha többlettudását mozgósítva a végkifejlet, tehát a költő sorsának további alakulása felől szemléli a történteket.
A Reménytelenül elején elhangzik egy, a filmből „kiszóló” mondat: „Lehet, hogy a jövő majd úgy emlékszik rád, mint az ország legfontosabb költőjének a megmentőjére” – amellyel Rapaport győzködi Editet, hogy vállalja el Attila kezelését. Nos, ha klasszikus költőnk megmentőjeként nem is, a huszadik századi magyar líra néhány megrendítő darabjának ihletőjeként máig tanítják Gyömrői Edit nevét az irodalomórákon. Rózsa Gábor filmje – amely József Attila-kutatók közreműködésével készült, és egyetlen fiktív történetszálat sem tartalmaz – hús-vér személyt állít a korábban csak szövegekből összerakható, virtuális korpusz helyére: egy gyakorlatlan pszichoanalitikust mutat be, aki emberként együttérzett a kétségbeesett költővel, és reménytelenül igyekezett megmenteni – a cím tehát legalább annyira vonatkozik Editre, mint az azonos című, a Gyermekké tettélhez és a Nagyon fájhoz hasonlóan megrendítő versre, amelynek utolsó strófája ez: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.”
