A besúgó szocreál környezetbe repíti vissza a nézőt, amelyben te egy szigorú apa és egy engedékenyebb anya tinédzsereként feszegeted a határokat. Milyen családból jössz?
Érzékeny környezetben nőttem fel: mind családi, mind iskolai szempontból burokban. A Waldorf-suliból kikerülve aztán meglepetések értek. A színiakadémia, amelyre mentem, régi vágású, konzervatív oktatást folytató intézmény. Kemény volt, de azt hittem, hogy ez a normális: ha színész szeretnék lenni, akkor ez az útja. Elhitették velem, hogy vagy beilleszkedem és iszonyúan akarom, vagy kiesek. De kiesni is nehéz volt, mert a tanárok, ha valaki elment, saját kudarcnak élték meg, és mindent megtettek, hogy ez ne történjen meg. Mindenkinek más az útja az érettségi után, nekem ez volt. Két év után felvettek az SZFE-re.
Elképesztően természetes vagy a kamera előtt. Hogyan dolgozol a szerepeiden?
Amikor egy szerepet megkapok, első pillanatban mindig úgy érzem, hogy a karakter teljesen más, mint én, és nem fogom tudni megfejteni. Aztán megpróbálok empatizálni vele, felfejteni a motivációit, jellemvonásait, a különféle dolgokra adott reakcióit, és ebből összerakni, milyen ember lehet. Gondolom, azért tudom megérteni, mert bennem is van hasonló spektrum, jellemvonás, csak mondjuk a filmbeli alakban erősebb. Utána szoktam járni a szerepeimnek. A következő munkám során egy történelmi figurát keltek életre. Képzeld, pár napra rá, hogy megkaptam a szerepet, és az utcán sétáltam, egy kerítés mellé ki volt téve egy róla és a családjáról szóló könyv. Arra gondoltam, ez jel, ezért elhoztam, és olvasgatni kezdtem.
„Belehalsz” a szerepeidbe, ha kell?
Igen, utána össze kell szednem magam. Ha játszom, bár szeretem csinálni, de az nekem kemény munka. Akkor érzem magam biztonságban a kamera előtt vagy a színpadon, ha tudom: már annyira az enyém a szerep, hogy ha úgy alakulna, improvizálni is tudnék vele.
Hogyan engedsz le egy-egy forgatási időszak után?
Nincs receptem erre, de szeretek a barátaimmal lenni, a természetben járni, sok filmet nézni, utazni, enni. Olyasmit csinálni, ami nem ahhoz köt, amit játszottam, hanem visszahoz abba, hogy Abigélként ki vagyok, és hogyan működöm a hétköznapokban. Huszon-harminc napokig forgatni kimerítő. Ha végzek a napi felvétellel, rögtön hazamegyek pihenni, mert szükségem van arra, hogy átgondoljam a következő napot. Ebben a ritmusban, struktúrában kizárólag a forgatás, a projekt létezik. Amikor vége, vissza kell találni ahhoz, hogy az én életem hogyan is van.
Na és hogyan van? Mivel töltöd most a napjaidat?
Stuttgart mellett, a ludwigsburgi színházegyetemen két hónapig belehallgatok a képzésbe, aztán megyek haza próbálni és forgatni. De addig is tanulom a nyelvet, és megnézem, milyen itt a színészoktatás, miben különbözik a felfogás az otthonitól. Eddigi tapasztalataim szerint sok mindenben más. Sokkal kevésbé hierarchikus: szabadabbak a diákok, nincs meghatározva már az elején, hogy mivé kell fejlődniük, szabadon alakulhat a karakterük és a személyiségük. Az órák nagy fegyelemmel, de jókedvűen zajlanak. Az emberek barátságosak és nyitottak. A tanárok mint partnerekkel kommunikálnak a diákokkal. Jól érzem itt magam. Bizonyára ennek a képzésnek is megvannak a negatívumai, ennyi idő alatt nyilván nem látok a dolgok mélyére. Vendégként könnyű idealizálni.
Színházi feladatok is várnak rád?
Színházi munkát nem annyira vállalok, mert egyrészt tartok tőle, másrészt röghöz kötne. Szeretem megtartani a döntési szabadságomat. Itt kint viszont az egyik rendező sráccal csináltunk egy monodrámát Emily Dickinsonról, és nagyon jó élmény volt. Tartottam tőle, hogy milyen lesz újra színházat csinálni és egy még kiforratlan rendezővel dolgozni, aki fiatalabb nálam. Magammal kapcsolatban is fenntartásaim voltak, mert németül és angolul kellett játszanom. Szóval csomó kétség gyötört, de végül nagy lelkesedéssel próbáltam, bár továbbra is a film élvezi a prioritást.
Hihetetlenül őszinte vagy, és tetszik, hogy megengeded magadnak a szabadság luxusát.
Engem inkább ki kellett rugdosni otthonról, mint korlátozni, mert nem szerettem kimozdulni. Pilisszentkereszten az erdő mellett nőttünk fel, és rengeteget játszottunk. Négyen vagyunk lánytestvérek, én vagyok a legkisebb. A szüleink sportolni, táncolni, énekelni járattak, színitanodába írattak minket. Édesapám gyermekorvos, és természetgyógyászattal foglalkozik, anyukám pedig egészségtantanár, ápoló terapeuta.
Ez olyan romantikusan hangzik, mint a Kisasszonyok című film.
Tényleg! A szüleink teljes szabadságot adtak, örültek a sikereimnek; szerették, ha énekelek nekik. Egyszer csak kialakult bennem a szakma iránti szeretet, és annak ellenére, hogy iszonyúan féltem tőle, ebbe az irányba mentem tovább. Fél éve mondom magamra, hogy színész vagyok, de annyi minden más is vagyok emellett! Ha csak a szakmám szerint határozom meg, hogy ki vagyok, az kategorizál. Nem akarom, hogy az emberek máshogy nézzenek rám, ha azt mondom, színész vagyok. Mert rögtön van egy képük, gondolatuk arról, hogy milyen egy színész. Magamra sem színészként tekintek, ez most a szakmám, de kapcsolódásaim nagy részét nem ez határozza meg.
Amellett, hogy színész vagy, mi egyéb vagy még?
Vannak olyan időszakok, amikor táncolni szeretek, most jógázni kezdtem, és van, amikor sokat énekelek. Változó, hogy mi az, ami mozgat. A színészettel szoktam pénzt keresni.
Hirtelen robbantál be a filmvilágba, és az Akik maradtak című film Klárájaként óriási sikert arattál, mégsem szálltál el.
Pedig az sem rossz néha, ha az ember teljességgel tudja magát vállalni, saját magát a legfontosabbként kezelni. Engem ezek a karakterek is sokszor inspirálnak, bár civilben nehezebben viselem, ha valaki öntudatos. Filmen viszont szeretem az erős női karaktereket.
Sokszor hívnak szereplőválogatásokra?
Igen, de kezdetben nem kaptam meg a szerepeket, mégis úgy éreztem, hogy tovább kell csinálnom, mert már majdnem sikerült. A martfűi rém esetében valahogy természetes volt a válogatás, nem szorongtam. Az volt az első komoly film, amiben szerepet kaptam, és megtapasztalhattam, hogy értékelnek szakmai szempontból. Ezt követően viszont megint sok jelentkezés és sok elutasítás következett.
Az Akik maradtak válogatása csupa szorongás volt számomra, mert nagyon akartam Klára szerepét. Érdekelt, megfogott a történet, de nem igazán hittem el, hogy sikerülhet a szerepet megkapnom, annyira hosszú és kilátástalan volt a kiválasztási folyamat. A film utóéletével kapcsolatban nem voltak nagy várakozásaink, aztán mégis nagyot robbant. Akkoriban Pálffy Gyurival is csináltunk egy színdarabot, és aztán valahogy beindultak a dolgok. Kicsit szerintem fel kellett nőnöm ehhez a szakmához. Azóta is számos válogatóra járok, és gyakran kapok visszautasítást, de sok rövidfilmben szerepelek, ami folyamatosan gyakorlatban tart.
Hogyan kezelted a rád irányuló nagy figyelmet?
19 éves voltam, amikor eljátszottam Klárát, és 21, amikor kijött az Akik maradtak. Nem szerettem a sok interjút, nagy elvárásaim voltak magammal szemben. Nem akartam, hogy civilként lássanak. Nem értettem, mit akarnak tőlem, és miért kérdeznek annyi mindent. Az elismerés viszont jólesett, és most már egyre komfortosabbak ezek a helyzetek. Hosszú ideig tartott, hogy ne legyen görcsben a gyomrom az interjúktól meg a rám irányuló figyelemtől. Az utcán szerencsére soha nem állítanak le. A szőke haj, amilyen Judité A besúgóban, teljesen megváltoztatja a karakteremet – talán ezért úszom meg, hogy megszólítsanak.
Mesélsz Juditról?
Judit rock and roll arc. A nagyokhoz szeretne tartozni, laza és öntörvényű. Szándékosan ellene megy azoknak a rendszereknek, amelyekben léteznie és amelyekhez alkalmazkodnia kéne. Vagányul kapcsolódik a fiúkhoz: nem fél tőlük, ahogyan a nagyoktól sem.
Te is vagány vagy a fiúkkal?
Igen! Az iskolai éveim alatt az egyik tanárom sok szorongást épített belém velük kapcsolatban: azt hangsúlyozta, hogy vigyázni kell, soha ne legyek egyedül sok fiúval. Különválasztott bennünket, és sokszor nem tudtam emiatt pajtásként tekinteni rájuk. A gyermeki nemi játékok szégyellni valók voltak, és így a szexről sokáig fals képem volt, amit később nekem hosszú munka volt helyre tenni, felismerni, hogy ez egy szuper izgalmas és jó dolog lehet. Most már viszont emberként tudok a fiúkra nézni.
Jókat lehet veled nevetni, de ugyanúgy komoly dolgokról is beszélgetni. Érdekel a pszichológia?
Sokat olvasok pszichológiai cikkeket, és Feldmárt meg Popper Pétert hallgatok. Az emberi kapcsolatok, működések érdekelnek. Ezt a pszichológián és a színészkedésen keresztül egyaránt meg lehet fogni.
Van-e olyan felkérés, amire nemet mondasz? Mi alapján válogatsz?
A szakmai és az adott produkció szempontjai dominálnak: fontos, hogy miről szól a film, hogy tudok-e kapcsolódni a rendezőhöz. Volt már olyan darab, amire a rendező stílusa miatt a próbafolyamat alatt végül nemet mondtam. Kiabált velem, megszégyenített, én pedig elvörösödtem, sírhatnékom volt. Ez volt az első színházi élmény, amiben részt vettem. A szövegkönyv és a válogatás élménye is befolyásol. Az, hogy olyan-e, amiben fenntartások nélkül részt tudnék venni, és teljes mellszélességgel a projekt mellé állni. Fontos, hogy ne csak a megélhetés miatt vállaljak el egy munkát. Elkeserítő volna, ha csak a színészkedésből akarnék megélni, akkor mindent el kéne vállalnom, ami kizárt ügy. Fontos válogatni, hogy a produkciókban ne tehessenek meg akármit a résztvevőkkel, és igenis teremtsenek vállalható körülményeket.
Mi másból tudsz élni?
Például egy hónapig pékségben dolgoztam. Mint színész éppen nem csináltam semmit akkor. Rossz érzés volt, hogy csak messzi dolgok vannak kilátásban, és napról napra éltem fel a tartalékomat, miközben tétlenül ültem otthon.
Miért csak egy hónapig maradtál? Megetted az összes péksüteményt?
Hát sokat megettem, igen. Tapasztalatnak jó volt, de a vendéglátás elképesztően felőröl. Illetve a vásárlók egy részének a modora sem volt sokáig bírható. Érdemes sok mindent kipróbálni, ha nem is hosszú ideig. Minden érdekel, ahol emberekkel lehet foglalkozni.
Mire vágysz?
Mi másra vágyhat az ember, mint a békére? Mellettünk folyik a háború, és elképzelhetetlenül brutális dolgok történnek, miközben a bolygó lakóinak többsége nem vigyáz, és csak megyünk lefelé. Magamról szólva: szívesen dolgoznék külföldi rendezőkkel és szerzői, független művészfilmekben. Szuper lenne mai témájú filmekben forgatni, mert annyi fontos dolog van körülöttünk, amit mind fel kéne dolgoznunk. Reflektálnunk kellene a jelenre, tükröt mutatni az embereknek vagy csak kérdéseket feltenni nekik a filmeken keresztül. Folyamatosan visszanyúlni a múltba, és történelmi eseményeket filmre vinni is fontos, de a jelen apró történései sem elhanyagolhatók! Nálunk sajnos most ilyen jellegű projektek nem nagyon kapnak pénzt. Szívesen játszanék futurisztikus filmekben is. Sok mondanivalóm van. Civilben nem beszélek annyira jól, viszont nagyon erős érzéseim vannak. Szeretném, ha az emberek önreflektívek, önazonosak lennének, és kedvesebbek egymással.
Nyitókép: Terbócs Imola
