Julia Fischer, a hétköznapi szupersztár

Zene

Kikéri magának, hogy tehetségét valamiféle isteni adománynak címkézzék, mert úgy érzi, sikere nem pusztán ajándék. A cikkből kiderül, milyen ember rejlik a siker mögött, honnan jött, mit gondol tehetségről, szépségről, szorgalomról, és hogyan formálta mindez azzá, akivé vált: századunk egyik legkiemelkedőbb hegedűművészévé.

Müncheni értelmiségi család sarjaként Julia szinte egy időben tanult meg zongorázni és hegedülni – utóbbit zongoratanár édesanyja szorgalmazta. Döntését nem bízta a véletlenre: mivel Julia bátyja akkor már zongorázott, Viera úgy tartotta, a legokosabb, ha lányának más hangszert is ad a kezébe, így a későbbiekben a testvérek akár együtt is zenélhetnek majd.

Julia négyévesen kezdte meg hegedűtanulmányait Helge Thelennél, aki Szuzuki-módszerrel oktatta. Ennek egyik alapvetése, hogy a nyelvtanulás metódusait használja zeneoktatásra, így a hangszeres játék – a rengeteg ismétlés miatt – kvázi egy másik anyanyelvvé válik a gyerek számára. Julia pedig nagyon hamar mesteri szinten kezdte el „beszélni” ezt a nyelvet.

Tizenkét éves volt, amikor megkapta élete első nagyobb elismerését: a folkestone-i Nemzetközi Yehudi Menuhin Ifjúsági Verseny fődíját.

Zongorán azonban ugyanúgy brillírozott, akár hegedűn, így a kezdetektől párhuzamosan gyakorolta a kettőt, aminek meg is lett az eredménye. 2008-ban például egy különleges projekt keretében a frankfurti Alte Oper színpadán két nagy versenyművet játszott egy este alatt – az egyiket zongorán, a másikat hegedűn.

Zenei pályája indulása óta csodagyereknek tartották, ezt a címkét azonban mindig is határozottan elutasította. 

„Bántónak találtam, mert úgy éreztem, ez azt jelenti, hogy kaptam valamit Istentől, és ezért játszottam úgy, ahogyan. Ez a hozzáállás, ez a címke az egész befektetett munkát semmisnek tekintette. Személy szerint viszont nem találtam abban semmi csodát, hogy tizenkét évesen el tudtam játszani a Beethoven-hegedűversenyt – azért sikerült, mert sokat gyakoroltam, keményen megdolgoztam érte” – mondta egy korábban vele készült interjúban.

A normalitás elvárás volt

A korán jött sikerek ellenére a család külön figyelmet szentelt arra, hogy Juliának a lehetőségekhez mérten normális gyerekkora legyen, ami segít őt „a földön tartani”. 

„Elvégeztem a középiskolát, sosem voltam magántanuló. Nem lehetett tele a koncertnaptáram tizenkilenc éves koromig, mindig gondolnom kellett az iskolára. Akkoriban ez nehéz volt, de visszagondolva az, hogy tizennégy évesen nem lettem bedobva a felnőttek világába, segített abban, hogy egészséges gyerekkorom legyen” – fejtette ki.

Emellett az is sokat számított, hogy a zene a saját választása volt, nem kényszer, amit mások erőltettek rá. Épp emiatt nem is élte meg lemondásként, hogy az iskolai feladatok mellett a hangszeres gyakorlás – méghozzá két hangszeren – rengeteg idejét vette el. Ahogy azt egy korábbi interjúban elárulta, egy dolog volt csupán, amiről mégis nehezen mondott le: a labdajátékokról. Egy idő után azonban a saját bőrén kellett megtapasztalnia, jobb, ha nem kísérti a sorsot esetleges balesetekkel: egy hónappal egy koncertje előtt kidobós közben eltörte a jobb mutatóujját, így az előtte álló heteket azzal kellett töltenie, hogy a koncertig megtanulja, hogyan tudja három ujjal tartani a hangszert. „Akkor megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nem tudsz elkerülni – bármikor megcsúszhatsz például az utcán, és csontodat törheted –, de van néhány olyan helyzet, amit viszont igen” – mondta.

Szép, „ráadásul” tehetséges is

Annak ellenére, hogy a személyét sosem tolta előtérbe, hogy előrébb jusson – „mindig a zene volt a fontos” –, az elmúlt években a vele készült cikkekben, interjúkban mégis gyakran foglalkoztak a külső adottságaival. Ez a jelenség sajnos nem kirívó a női zenészeknél, még a klasszikus szcénában sem: mintha a hihetetlen tehetség nem lenne önmagában elég, mintha az egész színpadi létet az legitimálná, ha valaki szép. „Fiatal nőként ezt lehetetlen kikerülni – ez a szomorú igazság. Természetesen magam is tapasztaltam olyan dolgokat, amiket a #metoo-éra után lehetetlen lett volna” – mondta egy interjúban, ráirányítva a figyelmet a zenei világban jelen lévő szexizmusra, a hatalommal járó felelősség kérdésére.

Julia rendkívül korán, huszonhárom évesen lett maga is tanár, és kimondottan tudatos ebben a feladatkörben is: igyekszik olyan légkört teremteni, amelyben bárki bizalommal fordulhat felé bármilyen esetben. Különös érzékenységgel kezeli a témát, hiszen tisztában van vele, hogy maga a tanár-diák viszony is rettentően sérülékeny lehet. „Úgy gondolom, minden tanárnak tudnia kell, mennyire fontos a diákja számára. Amikor diák voltam, volt egy időszak, amikor a tanárom, Ana Chumachenco jelentette az abszolút tekintélyt számomra. Vezetett, de manipulálhatott is volna. Minden professzornak tisztában kell lennie ezzel az erővel” – mondta.


4447julia_fischer_-felixbroede_20130819-1080x666.jpg
Fotó: Felix Broede
A legnagyobb inspiráció: maga a zene

A koronavírus-járvány előtti időszakban Julia átlagosan 60-80 koncerten zenélt évente, ami rendkívül feszített tempó; nemcsak fizikailag megterhelő, hanem mentálisan is. „Számos olyan helyzet van ugyanis, amelyben nehézségekbe ütközhet az ember, sok dolog csúszhat félre ebben a szakmában: törölhetik a járatodat, így húsz perccel a koncert kezdete előtt érkezel meg, de akár rossz próbarendet is kaphatsz. Volt, hogy a koncert előtt derült ki: a zenekar teljesen más művet próbált, mint amiről én tájékoztatva lettem. Sok az ehhez hasonló helyzet, így ehhez a szakmához erős idegzetre és higgadtságra van szükség. Főleg azért, mert a végére úgyis minden kikerekedik valahogy” – mondta.

Talán épp emiatt ő maga sem törekszik folyton a hűvös tökéletességre. Persze mindent belead, hogy a lehető legjobb formáját nyújtsa a koncerteken, de nem retteg a hamis hangoktól sem. „Hiszen a tökéletesség alapvetően is furcsa kifejezés a zenében” – vallja.

Julia mindent elért, amit klasszikus zenészként el lehet. És hogy mi motiválja továbbra is? Maga a zene, ami a legnagyobb inspiráló erő számára, azok a zseniális partnerek, akikkel játszik – mint a Rundfunk-Sinfonieorchester Berlin vezető karmestere, Vladimir Jurowski, akivel április elsején a Müpában is színpadra lép –, és maga a tanítás, ami különösen fontos helyet foglal el az életében.

„Minél idősebb vagyok és minél régebb óta tart a karrierem, annál erősebb bennem az érzés, hogy a következő generáció kinevelésére kell összpontosítanom, nem pedig a saját sikereimre. Jelenleg rengeteg időt szentelek a tanítványaimnak és az ifjúsági zenekaromnak. Nagyon szeretek a diákjaimmal dolgozni; most már szinte fontosabb és felemelőbb érzés számomra, amikor helyettem ők állhatnak a színpadon” – mondta. Számunkra azonban még mindig az az igazi öröm, ha őt hallgathatjuk élőben játszani – még szerencse, hogy erre hamarosan lehetőségünk is lesz a Bartók Tavasz keretében.

Nyitókép: Uwe Arens

A cikk a Bartók Tavasz hivatalos blogján, a bartoktavasz.blog.hu oldalon jelent meg.