A színésznőt a Cape Fear (Rettegés foka) női főszerepéért Oscar-díjra jelölték (igaz, mellék-szereplőként), és Woody Allen Férjek és feleségek című opusában is remek volt, két filmet készített egykori szerelmével, Brad Pittel, közreműködött a Prodigy lemezén és mellesleg a szcientológia híve - énekesnőként viszont nem egy nagy élmény. A számok tulajdonképpen megjegyezhe-tetlenek és nehezen emészthetőek. Így emlékezetből leginkább az egyébként kellemes beszélgetése-ket meg-megzavaró lármának nevezném. Igazán akkor indult be a hangulat, amikor Donna Summer legendás disco-slágerét, a Hot Stuff-ot kezdték játszani - csak hát a disco-kíséret nélkül, rockosítva az egészből eltűnt a ... mi is? Valószínűleg legegyszerűbb úgy megfogalmazni: a dallam. Meg a soulos hangzás is, hiszen Lewis-nek egyáltalán nincs olyan jó hangja, mint Donna Summernek. Ez a többi, saját számban is kiderült, no meg az is, hogy színésznő létére az együttes frontembere mennyire nem él azokkal az eszközökkel, ami kiemelhetné a rockénekesnők közül. Magyarán: színház az egyáltalán nem volt a produkcióban. Korát nem tudom, de negyven felé járhat, mégis harsány, tinilányos arcfestéssel ugrált és rázta magát a színpadon, és egy pillanatig nem közvetített drámai erőt egyetlen megnyilvánulása sem. Javasolnám: nézze meg odahaza Pink koncertjét, aki szintén rockpipiben nyomja, viszont végtelenül eredeti, dögös, még azt is mondhatni: díva. Amit itt most hallottunk, ilyen zenét amerikai városok garázsaiban próbálgathatnak és játszhatnak gimnazisták, meg lelkes egyetemisták - ők és barátaik biztos élvezik is, talán még a szüleik is büszkén úgy tesznek, mintha hallanának valami érdekeset. Ez így, nagy tömegben, záró-produkcióként, nem volt egy nagy eresztés. Még szerencse, hogy a profi Killers aztán helyrerázta a színvonalat.
