A szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelmondata arabul is jól hangzik – derül ki Julie Delpy legújabb rendezéséből, még akkor is, ha a filmben csak ukránul hangzik el. A Barbárok a szomszédban ritka szerencsés együttállást valósít meg: a francia színész-rendező keze alatt olyan vígjáték született, amelyen őszintén (és sokat) lehet nevetni, de közben aktuális és valóban elgondolkodtató kérdésekkel is szembesít, mind a jelenkor társadalmával, mind pedig önmagunkkal és előítéleteinkkel kapcsolatban.
Paimpont festői kisváros Bretagne-ban. Lakói egyszerű, kedves emberek, akik szeretnek segíteni embertársaikon, így amint lehetőség adódik rá, egy emberként döntik el: befogadnak egy ukrán családot, amely a háború elől menekült el. Az izgatott település beleveti magát a készülődésbe; még a televízió is kiszáll, hogy ország-világ megtudhassa, milyen a francia vendégszeretet. Ám alig húzzák fel a kék-sárga zászlót, hiba csúszik a gépezetbe: a befogadással kapcsolatos papírmunkát végző tanítónő (Julie Delpy) megtudja, hogy – a nagy szolidaritásnak hála – elfogytak a szállásra váró ukrán családok. Ilyen ez a menekültpiac, sóhajt mindenki: egyesek kelendőbbek, mások kevésbé. De aztán Paimpont sem marad menekültek nélkül: szír családot kap.
A változásnak nem mindenki örül. Rövidesen kiderül, hogy már az ukránok befogadásának ügyét tárgyaló szavazás sem volt egyhangú, mint addig gondoltuk. A szírek befogadását pedig a vízvezeték-szerelő Hervé (Laurent Lafitte) már kimondottan ellenezte.
Természetesen nem a teljesen normális szír család az építész apával (Ziad Bakri), orvos testvérével (Rita Hayek), a franciául jól beszélő anyával (Dalia Naous) és a kissé nagyszájú, de alapvetően szerethető nagypapával (Fares Helou). Nem Hervé az egyetlen, aki ellenzi a befogádásukat, bár ő kétségtelenül élen jár a fajgyűlöletben, neonácikkal barátkozik, és hajszál híján westernpárbajt idéző verekedésbe bonyolódik a családfővel (árulkodó adalék, hogy a bretagne-i integritást foggal-körömmel védelmező férfi elzászi származású). Az újonnan érkezőket kedvesen fogadók is megnehezítik a beilleszkedést, még ha nem is szándékosan: előzékenységük mögött leereszkedés van. Büszkén játsszák az önzetlen megmentőt, a szívélyes házigazdát, de ügyesen rejtegetett előítéleteik éppoly károsak, mint Hervé nyílt ellenségeskedése. Ez is rasszizmus, csak burkolt formában.
A tanítónő Joëlle az egyetlen szereplő, aki valóban empatikusan, minden sztereotípiától mentesen viszonyul a szír családhoz. Szinte ijesztően együttérez velük, ez olykor még a kapcsolatainak is a rovására megy. Makacsul igyekszik edukálni a környezetét, mert tudja: az empátia a másik iránti kíváncsisággal kezdődik. Ez fontos és szép üzenet, miként az is, hogy a rasszizmus gyökere a félelem – ezt egy iskolai órán tudjuk meg, ahol az alsó tagozatos kisgyerekek megpróbálják a saját szavaikkal elmagyarázni a tévéseknek, mit jelent a fajgyűlölet. A jelenet már-már a didaxis határán táncol, de a gyerekszájak humoros őszintesége megmenti a zavaróan erőltetett példázatosságtól.
A tájékozatlanságból és a bábeli zűrzavart szülő kulturális különbségekből fakadó utálat megoldása viszonylag banális, az egy évvel később játszódó epilógus pedig kissé giccses, ennyi azonban belefér, mivel a játékidő egészét átható humor remek ellenpontot jelent. Az expozíciót meghatározó „film a filmben” szituáció a televíziós propaganda által megalkotott kép és a valóság közti különbség érzékeltetésével késztet nevetésre, a későbbiekben pedig az aktuálpolitikai utalások szolgáltatják a komikumot – szóba kerül a brexit, a koronavírus, valamint az, hogy a közember nem érti, ha egy politikus „macronul” beszél. És persze ott vannak a zseniálisan megírt, kedvesen esendő karakterek: a számítógépet nehezen kezelő Joëlle, alkoholkedvelő barátnője, aki szellemesen bánik el férje szeretőjével, a hentesnővel; a Johnny Hallyday-rajongó vadőr, akit Johnnynak hívnak, és a szír nagypapa, aki a helyi szakácsnőnél is jobban tudja, hogyan kell palacsintát sütni.
De senkit ne tévesszen meg a film jóleső bája és intelligens szellemessége: a kedves körítés mellett komoly témák sora a feltét.
Az utóbbinak fájdalmasan groteszk bizonyítéka, hogy a tökéletesen képzett doktornő nem állhat munkába, ha a diplomája elégett a háborúban, vagy hogy a filantróp tanítónőnek el kell hagynia a hazáját, ha jó szándékból okiratot hamisít. Végül azonban mindketten megkapják a neki járó happy endet, akárcsak az összes többi szereplő. Örüljünk ennek, mert nemcsak nekik, hanem nekünk is szükségünk van a boldog befejezésekre – pláne mivel a világuk kísértetiesen hasonlít a miénkre.
Ó, és el ne felejtsük: végül azért az ukrán zászló is kikerül a paimpont-i városháza elé.
Fotó: Julien Panie
