Mácsai Pál 1994-ben a Pesti Színházban már megrendezte Örkény tragikomédiáját (Tolnay Klárival és Tábori Nórával Giza és Orbánné szerepében), s emlékeim szerint a gazdagon berendezett, két részre osztott színpadon a németországi kastély rendje és gazdagsága szépen, pontosan emelte ki a pesti rendetlenség és szegénység az előzőnél sokkal emberibb, szerethetőbb értékeit. Akkor egyértelműen Orbánné volt a két nővér "harcának" erkölcsi győztese, Giza hazamenekülése legalább annyira fontos, hangsúlyos volt, mint Orbánné öngyilkosságának tragikomikus kudarca és magányának feloldása.
Mácsainak amúgy is nagyon jó az "Örkény-mérlege": 2001 óta mondja, kéri, hogy ...Azt meséld el, Pista! - a Bereményi Gézával Örkény műveiből összeállított monodráma azóta is levehetetlen a műsorról, megérdemelt teltházat vonz Budapesten, vidéken és az országhatáron túl mindenütt, ahová csak eljut.
Az idei évadot már nyáron elkezdte a színház: a Gyulai Várszínház, az Esztergomi Várszínház és az Örkény Színház közös produkcióban előbb Gyulán, majd Esztergomban tartottak "előbemutatót" a Macskajátékból, illetve a Városmajorban is eljátszották néhányszor. A Macskajáték 1963-ban, kisregény formában született meg - hasonló műfajú volt eredetileg a másik Örkény-remek, a Macskajátékhoz hasonlóan színházi világsiker-karriert befutott Tóték is (1964). Nagyon halk vallomás: a sok-sok, olykor igazán remekbe szabott, felejthetetlen színpadi és filmes feldolgozás ellenére (csak ahogy hirtelen eszembe jut: Latinovits Zoltán, Trill Zsolt Őrnagy-a; Tolnay Klári, Sulyok Mária, Csernus Mariann Gizája; Dajka Margit, Psota Irén Orbánnéja, Törőcsik Mari, Halász Judit Egérkéje) számomra mindkét történet jóval gondolatgazdagabb, érvényesebb, mint az Örkény által készített színpadi verziók; mert nem lehet átmenteni a színpadra például az olyan mondatokat - Orbánné sorsáról szólva -, hogy ..."egy kút csak fölülről kap fényt. Az öregek, mint azok a szegény kisgyerekek, akiknek csak egy képeskönyvük van, mindig ugyanazokat a lapokat forgatják." - na ugye. De azért persze nagy kár lenne, ha annak idején Székely Gábornak nem sikerült volna rábeszélnie Örkényt a Macskajáték színpadi változatának megírására, s ne indult volna el a világsiker felé 1971-ben (rögtön két bemutatóval: Szolnokon és a Pesti Színházban, mindkettő Székely Gábor munkája volt); az azóta eltelt évtizedek színpadi bemutatóinak felsorolása is monográfia-méretűvé bővítené e szigorúan rövidnek szánt kritikát.
Tehát most itt van az Örkényben, Mácsai Pál újra megrendezte a Macskajátékot. Nehéz fogást találni ezen a vegytiszta, magas - színészi, díszlet- és jelmeztervezői - szinten megoldott feladaton: a történet mulatságos-komikus rétege majdnem végig hibátlanul megvan, a tragikus is - bár itt azért már kevesebb az árnyalat, elsikkadnak idetartozó történetszálak (például Egérke története-sorsa; lásd alább részletesen) -, de különösen nehezen kihámozható az egészre vonatkozó, figyelmes elemzés, a megragadható rendezői értelmezés. A nyitott színpadon szobormereven ülő Giza (Molnár Piroska), majd a kezdőképen a falnál hasonlóan szoborpózba merevedő Orbánné (Pogány Judit) sokat ígérő kezdés, ám ennek nem lesz folytatása, esetlegessé válnak ez ilyen típusú jelzések. Mácsai nem emel ki egyetlen szereplőt, de nem erősít fel egyetlen történetszálat sem, amitől az egész olyan szépen steril lesz.
 |
| Végvári Tamás |
Megmagyarázható, értelmezhető például Giza folyamatos jelenléte Orbánné budapesti, igencsak szegényes társbérletében - bár hogy miért pattan fel (!) a második felvonás egy adott pontján tolószékéből s hagyja el sietve a szobát, hogy aztán nemsoká visszaüljön, mintha mi sem történt volna, nem sikerült megfejtenem -, de ez az erős gesztus nem épül be egy rendezői látomásba, amely mondjuk az egész történetet mint Orbánné álmát láttatná, ahol szabadon-esetlegesen járnak ki-be életének kulcsfigurái. Az pedig igazán lehangoló, hogy az előadás kétszer fejeződik be - Orbánné öngyilkossági kísérletekor elsötétül a szín, kitör a vége-vastaps - hiába, számolni kell azzal, hogy a most színházbajárók zöme már nem ismeri a Macskajátékot, nem tudja, hogy Giza megérkezésekor kezdődik csak a macskajáték.
Nyilvánvalóan az értelmezés szerves része, hogy az előadás szövegváltozatát jegyző dramaturg, Gáspár Ildikó nem gyomlálta ki a szövegnek korra - az 1960-as évek magyarországi valóságára szociológiai pontossággal - utaló passzusait. Tehát nem segít a megértésben, hanem mint egy igazi klasszikusnál, elfogadtatja, hogy ebben a világban társbérlet van és kapuzárás, hogy a nyolcszázhetven forintos nyugdíj nagyon szép pénz, s hogy a helyi Szovjet-Magyar Baráti Társaság szervezésében kerül(ne) sor Csermlényi Viktor fellépésére. Merthogy ez is a klasszikussá válás jele: Euripidész, Shakespeare, vagy Madách korspecifikus leírásait is zokszó nélkül elfogadjuk, hát miért kellene ennek másképp lennie a negyven évvel ezelőtti történelmi valóságot elénk állító Örkénnyel? Hogy azután a társbérletet-házmestert-kapuzárást még hírből sem ismerő - akár már nem is annyira ifjú - nézők hogyan boldogulnak a szöveggel, legyen az ő dolguk (a látott előadáson a meghökkenésről és/vagy értetlenségről árulkodó, rossz pillanatokban feltörő kuncogások olykor kifejezett zavarra utaltak), a nézőnevelés igenis felvállalandó alkotói gesztus. A második felvonásban elszaporodó félre-szövegek, a szereplők nézőkhöz szóló kommentárjai azonban nem működnek: mintha az lenne a szándék, hogy előadói műfajt váltva térjünk vissza az eredeti regényhez - ez is érdekes ötlet lehet, de akkor többször, bátrabban kellene idézni! -, így azonban váratlan és indokolatlan a hangoskönyv-, vagy még inkább felolvasó színház jellegű megszólalás az előadás utolsó harmadában.
A színpad koszlott-sivár szobabelső (díszlet és jelmez: Izsák Lili) - vagy talán nem is szoba ez az egykor talán élénksárga, mára beázásfoltoktól és csúnyán felkent malterpamacsoktól szomorú három fal, hanem bármilyen tér (presszó, Orbánné lányának otthona, fogorvosi rendelő, vagyis egész világunk). A falak monotonitását csak három, az egykori polgári jólétet idéző, mára elprolisodott környezetéhez idomult ajtó töri meg. E három ajtó akarva-akaratlanul sokfelé nyit utat: mindegyik vezet(hetne) valahová, holott csak a magány szigetei rejtőznek mögöttük, ugyanakkor környezetidegen "monumentalitásukkal" meg is emelik az általuk kijelölt térben lejátszódó cselekmény tétjét: akár a klasszikus kori athéni theatrum groteszk megidézése is lehet, ahol minden érkezésnek-távozásnak emberéletekről döntő jelentősége van.
Ebben a sivárságában otthonos térben egybemosódhat nemcsak a Nárcisz presszó és a hentesüzlet, de a Csatárka utcai társbérlet és a garmisch-partenkircheni kastély is, hiszen itt minden történés a leírásokban, monológokban megörökített vízió, talán Orbánné folytonos álma, ami mindig is folytonos lebegés volt a Csermlényi-szerelem boldogsága és az ezt körülvevő élet (háborúk, balesetek, halálok, csalások, hazugságok és rendszerváltozások) hétköznapi valósága között. Ami összeköti, egyúttal pedig e szörnyű falak közt lezárja a szereplők történeteit, az a mindenkit elérő magány. Ezek a falak mindenhol ott vannak, Nyugat-Németországban, Létán és Budapesten is. Talán mert a magány mindenhol ugyanolyan. Mindegy, hogy melyik az a négy fal.
Erre a szereposztásra szokás azt mondani, hogy parádés, jutalomjáték a felkért művészeknek. Semmi sincs a véletlenre bízva: Pogány Juditra nagyon rátalált Orbánné szerepe, játéka a színészet magasiskolája, biztos ízléssel, virtuózan játszik a komédia és a tragédia szélsőségei kijelölte mezőben. Bizonyos, hogy elbírna még nagyobb súlyokat is, jóval mélyebbre tudna ásni az életre szóló szerelem jegyében megélt boldogság és a kibírhatatlan magány keretezte élettörténetben, ha lenne erre rendezői igény és bátorság.
Mellette két, megkérdőjelezhetetlen művészi értéket képviselő vendég (Csomós Mari, Molnár Piroska), akiknél persze sokadszorra is örömmel nyugtázzuk, hogy mindent tudnak, amitől csak jó lehet egy alakítás - ám az ő esetükben is ott a fájó-homályos hiányérzet, hogy mindvégig nem fog kiderülni, mi mindenre lennének képesek egy az örkényi világot nekem, itt és most értelmező rendezői gondolat színpadra állítása esetén. Mert így "csak" jók, sőt, nagyon jók, de én nem tudom elhessegetni a cinikus gyanút, hogy Mácsai most megelégedett azzal, hogy nagyon biztosra mehetett.
A Pogány Judit-Molnár Piroska-Csomós Marira épített Macskajáték különösebb rendezői koncepció, végigvitt, új értelmezés nélkül nem több hálás ujjgyakorlatnál, hiszen ez a trió nyilván a vízművek éves jelentését is bármikor sokszázas sikerszériává avatná bármely magyar színházban. És akkor még nem is szóltunk a mellékszerepekben egyáltalán nem csak szekundáló többiekről: Szandtner Anna és Polgár Csaba egészen remek fiatal, szocializmusba-munkába bedarált, élni-másra odafigyelni-szeretni képtelen házaspárjáról (ez azért radikálisan új értelmezés és így az előadás komoly értéke!, kár, hogy a Macskajáték nem róluk szól), és Békés Itala metszően pontos, emberien kegyetlen, ugyanakkor rendszer-függetlenül fenséges Bruckner Adelaidájáról.
Kerekes Éva Egérkéjével azonban már vannak bajok: egyrészt túlságosan vonzó még hangsúlyosan ronda, piszkos-szürkés-fehér ruhájában is, ugyanakkor olyan hanghordozást kell felvennie, amely az első pillanattól kezdve kissé ütődöttnek láttatja ezt az amúgy saját tragikus sorssal rendelkező, szeretnivaló szerencsétlenséget. Folyamatosan és végletesen a komikum felé tolja el alakítását - ennek köszönhető, hogy zavaróan oda nem illő, időnként harsogó nézői kacagás kíséri az Orbánné "megőrüléséről" beszámoló levél monológját, s csak ritka pillanatokra sikerül magára öltenie a szürke kisegér-habitust. Végvári Tamás szereposztási tévedés: sem a róla alkotott leírásoknak nem felel meg - hol a hatalmas pocak, a mindent elsöprő, még öregkorában is minden női ellenállást elolvasztó, "vadállati", nyers erő, a kulináris élvezetekért mindenre képes bájgúnár, a szerethető, egykori tehetségére hiú ripacs?! Mindehelyett egy kétségkívül kedves svihákot látunk, aki szalmakalappal a fején mászkál a világban, na de hogy egy Orbánné (vagy akár csak Paula-) -kaliberű nő életében főszerephez jusson, az nem hihető (Balázs Samu, Greguss Zoltán!).
