Kábító erkölcsök

Keresztapa ő is, a címszereplő. Bár Denzel Washington nekem simaképű udvarlóként rögzült, amint belekarol Whitney Houstonba (Kinek a papné). De most rosszfiú, ezért pici sebhelyet maszkíroztatott a jobb szemöldöke fölé. Szerepe szerint Frank Lucas, sofőr és behajtó egy régi vágású, fekete bőrű maffiafőnök mellett. Amikor az hirtelen meghal, magához veszi kutyáját, behajtja a kintlévőségeit és kiépíti saját droghálózatát az amerikai katonaság által Vietnamból becsempészett heroinnal. Merthogy 1968-ban vagyunk.

 

Roberts, az ugyancsak munkafüggő, estin jogra járó zsaru (Russell Crowe), kis Dávid-csillaggal a nyakláncán, azzal tűnik ki a velejéig korrupt kollégái közül, hogy leadja az őrsön az egymillió dollárt, amit egy rajtaütésen talált. Szívós kopó, dacol társai megvetésével. Viszont érkezik a válóperi idézés felesége ügyvédjétől, miután iskolás fiuk megint egyszer hiába várta apját.

 

A film ezt a kontrasztot mesterien építi fel: Lucasszal inkább azonosul a néző. Aki így tanítgatja egyik emberét: becsület, feddhetetlenség és kemény munka, no meg a család! Egy makulátlan gentleman, hiába! Idős mamájának vesz házat és ráadásul az egész családnak, még zongora is van a lakásában.

 

Roberts párhuzamos felemelkedése nem ilyen látványos, de végül ő is alvezér lesz, a  szövetségiek függetlenítik a helyi rendőrségtől, hogy nyomozhasson az új heroinszállítmányok után. A film egyik fordulópontja, hogy Lucas a nyílt utcán közelről fejbe lövi egyik ellenfelét, Roberts meg elbizonytalanodik, hogy nem volt-e mégis kár azért a talált millióért, amit kollégái úgyis azonnal kiloptak a bűnjelraktárból. A zongoráról is kiderül, hogy mire jó: Lucas beleaprítja egy beszívott alkalmazottját. Bravúros, hogy Roberts milyen későn szembesül azzal, ki az igazi ellenfele. A forgatókönyv ezután sajnos egy kis alápolcolásra szorul, ezért megyünk előbb Hálaadásra, azután karácsonyi vacsorára. Közeleg a csapatkivonás Vietnamból és a végső leszámolás. Robertst a válóperben látjuk először elegánsnak, a tekintélyes Lucas viszont az anyjától kap egy (elkésett) pofont. Az összecsapásban erkölcsi kérdések tolakodnak elő: ki cselekszik helyesen? Roberts mondja Lucasról, hogy ő jelenti a haladást. Végül a korrupt rendőrség kerül célkeresztbe.

 

Olyan reális minden, mintha megtörtént eset nyomán készült volna a film. És valóban: a hús-vér Lucas, a börtönből öregségére kiszabadult fekete drogbáró, kerekesszékében végigszurkolta a harlemi forgatást. Washington sokat beszélgetett vele a felkészülés során. Nagyon finoman alakítja, csak néhány gyorsan múló kitörésben mutat gyilkos szenvedélyt. Történetét a New York Magazine című folyóiratban írták meg nyolc éve, ennek alapján készült a film, amelybe Ridley Scott és Steven Zaillian forgatókönyvíró (Schindler listája, New York bandái) mesterien komponált az ugyancsak valós Roberts figuráján keresztül ellenpontot. A jellemábrázolás alapos, a mellékalakok, főleg Roberts felesége és Lucas anyja átgondoltak, élvezhető alakításokat látunk. Harris Savides operatőr nem akarja magát minden áron észrevétetni, de a negyven évvel ezelőtti Harlemet pontosan adja vissza. Az eredetiség helyett inkább az alaposságra építő film szinte csak egyenes történetmondásra szorítkozik. A magyar forgalmazó, hál' Isten, feliratosan mutatja be. 

 

Bár a gengszterek heroizálása az amerikai filmben régi közhely, azért nem lehet szó nélkül hagyni, hogy hiába látunk többször is aranylövésben meghalt anya mellett síró bébit, lehetőleg roppant gyorsan rávágva a Lucas-villa családi idilljére, valahogy mégis a Törvény húzza a rövidebbet. Ez aligha lehetett Scott célja. Az amerikai álom viszont csak Lucasnak jött be, mégha az a társadalomnak inkább rémálom is volt. Ehhez képest csak epizód, hogy Roberts nyomozó ügyvédként kezdhet új életet a valóságban és a filmben is. A film utóélete még borzongatóbb, mert Denzel Washington a forgatás után állítólag vett egy házat az ex-drogbárónak, akit alakít. Pont mint Lucas a családjának a filmben. Sok kérdést felvető gesztus.