El tudják képzelni, hogy a turisták körében rendkívül népszerű Citadellában működjön az ország egyetlen vízügyi múzeuma? Ez bizony nem légből kapott feltételezés, valóban léteztek ilyen tervek, egykoron az erődben még állandó kiállítást is láthatott a nagyérdemű. Később aztán az állami döntés következtében nem a fővárosban, hanem az esztergomi Káptalan-házban kapott helyet az intézmény, amelyet ma egyszerűen csak Duna Múzeumként ismerünk.

Macskakővel borított rámpa vezet a bejárathoz, balra rovarhotel látható. A múzeum dolgozói a parányi élőlényekre, sőt a múzeumpedagógiai foglalkozásokon keresztül a szemléletformálásra is odafigyelnek. A legtöbb látogató a Vízeum nevű állandó kiállítás miatt érkezik a múzeumba, melyet az emeleten tekinthetünk meg.

A felújított vízgépnél nosztalgikus érzés fogott el. Gyermekként többször jártam az épületben, és társaimhoz hasonlóan azt a pillanatot szerettem a legjobban, amikor a szerkezet a víz áramlásával megmozgatott egy bélyegzőt, ami rányomta a jegyemre az intézmény címerét. Ettől a pillanattól kezdve hivatalosan is indulhat a séta.

Vizuális ingerekből nincs hiány, a folyosót körbeölelő fénysorok hollywoodi sikerfilmek világát idézik.

A sci-fi kalandozásból aztán gyorsan visszacsöppenünk a valóságba, és szembetaláljuk magunkat néhány régi szódásüveggel, köztük egy „Nem, nem, soha!” feliratú példány is díszeleg.

Horváth István múzeumigazgató rögtön leszögezte: ez a tárgy nem számít annyira egyedinek, az országcsonkítást követő években sokat gyártottak belőle. Nemcsak az üvegeket, hanem a mellette található, 1920-as évekből származó szódagyártó gépet is megfoghatjuk, amihez két történetet is kapunk.

– Nemrégiben jelentkezett egy idősebb hölgy, akinek a nagyapja látható az eszköz mögötti fényképen. Ő később megírta nekünk az egykori óbudai családi üzem történetét. A kiállított tárgy pedig egy öntöttvas régiségeket gyűjtő vecsési férfitól került hozzánk – mesélte az igazgató.

Nem titok, hogy ebben a múzeumban valamilyen módon minden a vízről szól. A múzeum fenntartója, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) és bőkezű magánszemélyek révén impozáns vitrin állt össze árvízvédelmi és vízügyi eszközökből is. Ezekben a gátőri karszalag mellett kitűzőhajó makettje is megtalálható.

A kiállítás erőssége, hogy érintőképernyőkkel, megfogható tárgyakkal rendezték be a helyiségeket, így

akár a kénes iszapot tartalmazó üvegbe is beleszagolhatunk vagy végigsimíthatjuk az izlandi zuzmóból álló tapogatófalat.

Gados Béla színművész tolmácsolásában meghallgathatjuk Erdődy Lajosnak a Mirhó-gát építéséről szóló versét, és megnézhetünk néhány, mai szemmel kissé furcsának tűnő vízügyi videót is. Valószínűleg egykor azért készítették az egyes munkafolyamatokat megörökítő felvételeket, hogy bizonygassák: itthon minden a legnagyobb rendben, dübörög a gazdaság, teljesülnek a tervek.

Kissé melankolikus hegedűszó, majd David Attenborough-filmekbe illő háttérzene invitál bennünket a következő helyiségbe. Már csak a hangválasztás miatt is ötcsillagosra értékelhetnénk a múzeumot, de a tárlat ennél jóval sokrétűbb. Nemcsak a vízügy múltja és jelene, de olyan kérdések is napirendre kerülnek, mint a vízzel való takarékosság, az öntözés evolúciója, és az árvízvédelem is kiemelt szerepet kap.

– A látogatók gyakran feltesznek kérdéseket a klímaváltozással kapcsolatban is. Említik, hogy olvastak a tengerszint emelkedéséről, Szibéria kizöldüléséről vagy a jéghegyek oldaláról, de különösebb érzelmeket nem vált ki belőlük, mert szerintük a távolság miatt ezek nem érintenek minket. Mások a kirándulásaik alkalmával észreveszik, hogy a világ szépen lassan, de változik. Sokan megfigyelik, hogy egyre gyakoribbak a villámárvizek, amikor egy-egy nagyobb felhőszakadás következtében kis patakok pusztító áradattá változhatnak. Ez is a klímaváltozás jele – mutatott rá az igazgató.

Az egyik falon a vízerőművekkel kapcsolatos legfontosabb információkat tüntették fel. Megtudhatjuk, hogy a folyó felduzzasztásának milyen előnyei és hátrányai vannak. Horváth István itt rögtön meg is jegyezte, hogy a látogatók gyakran felemlegetik a bős–nagymarosi vízlépcső esetét, és előfordul, hogy tőlük várják az állásfoglalást a társadalmat megosztó beruházással kapcsolatban.

– Érdekes, hogy sokaknak csak a meg nem épült vízlépcső jut eszébe, a működő magyarországi vízerőművek, mint például a tiszalöki és a kiskörei létesítmények szinte egyáltalán nincsenek a köztudatban.

Aki ellátogat a múzeumba, jobb, ha többórás programra készül.  A rengeteg tárgy – köztük

makettek, búvársisak, halászati felszerelések és a 19. századi, szép motívumokkal díszített vécélehúzók is

– felkeltik az emberek érdeklődését.

– A kiállításon néhány német feliratú, Budapestről származó árvízjelző táblát is megtekinthetünk, Esztergomból viszont csak egy töredék került be hozzánk. A nyolcvanas években újították fel az utat a Rákóczi térnél, és akkor találták meg a díszes tábla egy darabját. Érthetetlen, miért építették bele az úttest alapjába a márványt – mondta az igazgató.

Minden tárlatvezetés a pancsolónál ér véget:

a játszadozó gyermekek nemcsak egymást, hanem a felnőtteket is szeretik lefröcskölni. Ennyi bolondozás belefér, és egy-egy ilyen vizes kaland erősítheti bennünk az érzést, hogy újra vissza kell térnünk a Duna Múzeumba.

Walczer Patrik

Fotók: Bach Máté

(Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.)