A közelmúltban új fordításban jelent meg a Bőrharisnya-sorozat második könyve, Az utolsó mohikán. A fordítóval, Gy. Horváth Lászlóval beszélgettünk.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Rézbőrű volt az alkony című kiállítása visszaröpíti a látogatókat a gyermekkorba, az indián mesék világába, ahol a természet, a barátság, a hősiesség és az erkölcsi nemesség a legfontosabb támpontok. A Művészetek Völgyének idei programjai között is feltűnik majd az indián romantika. Taliándörögdön, a Petőfi Udvarban gyermekkorunk nagy kedvencét, Cooper Nagy indiánkönyvét lehet együtt újraolvasni.

Talán Cooper sikereivel
kezdődött, de még a 20. század második felében is eleven volt az indián
romantika. Játszott gyermekkorában indiánosdit?

Igen, mint minden gyerek akkoriban. Volt a falu szélén, ahol laktam, egy kis erdő, abban vadásztunk egymásra; felváltva voltunk indiánok meg fehérek.

Mik voltak a kedvenc
indiános filmjei, könyvei?

Az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején vagyunk egy apró faluban: filmek oda nemigen jöttek. Később az Apacserőd, a Chato földje, a Hatosfogat, a Farkasokkal táncoló, ilyesmik. Könyvekből véletlenül előbb jutottak el hozzám a Cooper-regények, mint a May Károlyok. Nagy kedvencem volt Donászy Ferenc Villámsugár című műve is, mert abban magyarok a fehérek. Véletlenül akadtam rá a nagyszüleim szekrényében.

Mikor olvasta először a Nagy
indiánkönyv
et?

Én azt sohasem olvastam.
Külön kötetekben forgattam az egyes könyveket, azonnal, amint megjelentek a
Móra kiadásában.

A szereplők közül ki
volt a kedvence?

Nyilván Natty Bumppo –
nem mintha Csingacsguk és Unkasz nem nyűgözött volna le.

Olvasta valaha – úgy
értem, a mostani fordítói munka előtt – eredetiben is Cooper könyveit?

Igen, amint egyetemista koromban hozzájuk jutottam.

A regény első magyar
változata 1847-ben jelent meg Vachott Sándorné (Csapó Mária) átdolgozásában.
Később újrafordította a könyvet Garády Viktor és Majtényi Zoltán is. A
legismertebb magyar változat – ami a népszerű Nagy indiánkönyvben jelent
meg – Réz Ádám munkája. Hogyan értékeli ezeket a fordításokat?

Csak Réz Ádámét ismerem. Pazar szöveg, de hát persze zanza.

Miért volt szükség az új
fordításra?

Azért, mert Cooper mégiscsak az amerikai irodalom klasszikusa. Az utolsó mohikán komoly regény, és tudtommal teljes terjedelmében sohasem jelent meg magyarul. Rochlitz András, a Park igazgatója a fejébe vette, hogy kiadja.

Miben különbözik az ön
fordítása a korábbiaktól?

Az én fordításom nem
kalandtörténet, hanem szépirodalmi mű, ennek minden stílusbeli vonzatával. Nem
a legfontosabb mozzanat, de például meg kellett csinálnom azt a
szövegkörnyezetet, amelyben a fehérek magázódnak, ellentétben Réz Ádám
gyerekeknek szánt változatával, amelyben mindenki tegeződik.

Úgy tudom, az angol
viszonylag változékony nyelv. Nehéz megérteni, lefordítani a csaknem kétszáz
esztendős eredeti szövegeket?

Fordítottam én már
Swiftet, Byront, Scottot is. Angol–orosz szakon végeztem az egyetemen,
akkoriban a Beowulftól kezdve még rendesen végig kellett olvasni az
angolszász irodalmakat, úgyhogy nem voltak szövegértési nehézségeim. Nehezebb
egy Pynchont befogadni, mint egy Coopert.

Adódtak-e problémák, szükség
volt-e szellemes nyelvi megoldásokra a fordítás során?

Legföljebb Csingacsguk
szónoklatai, a Cooper által interpretált indián beszéd volt ilyen: hogy szép
legyen, okos legyen, és ne szimplisztikus, mafla.

Az új magyar kiadásban
szerepel Cooper 1831-es, az akkori angol kiadáshoz írt előszava is. Ez miért
vált aktuálissá?

Az volt az első európai
kiadása, és ezzel az előszóval ajánlotta felmenőink figyelmébe Cooper a témát,
a tájat, a figurákat, a korabeli amerikai történelmet. Gondoltuk, érdekes
lehet.

Lesz folytatása a
munkának? A sorozat másik négy kötetét is újrafordítja?

Aligha. Az elképzelés az
volt, hogy az egész sorozatot megcsináljuk, ha veszik. Nem fogyhatott nagy
példányszámban, mert a Park azóta sem keresett meg, Rochlitz András meg
nyugdíjba ment.

Nyitókép: jelenet Az utolsó mohikán cimű filmből (1992, rendező: Michael Mann). Forrás: port.hu