Megpróbáltam bevenni azt a hatalmas hodályt, amely évszázadokon át etette Velencét fegyverekkel és hajókkal. Tettem egy elszánt kísérletet, de elvéreztem, úgyhogy ezúttal ne felsorolósdira számítsanak. Ahogy egykor is megvolt az Arsenaléban mindennek a helye a puskaporostól a kötélgyártón át a vitorlafeszítőig, úgy a biennále ideje alatt sincs itt túl sok holt tér. A török pavilon mögött találtam valami ilyesfélét az imént, és ott kezdtem neki a félhomályban gépelni ezt a cikket, csakhogy a rossz fényviszonyokon túl nehezítette a tisztán látást a jelentős zajszennyezettség is, úgyhogy átjöttem most az újságírók részére elkülönített hatalmas csarnokba, ahol csendben, vezetékekkel alaposan körülvéve, nyolcasával pötyögünk a mosolygós helyi kollégákkal. A tenger nagyjából hatvan méter messze van, odakinn hétágra süt a nap, a páratartalom jelentős. (Tudom, mit gondolnak.)
Nem a legbölcsebb dolog talán elvérezve ülni a géphez, akkor viszont alighanem a legjobb kondíció ez,
ha látogatói kisokost készül valaki készíteni a biennáléra indulóknak
(vagy épp az arról távol maradni készülőknek).
Akit az ilyesmi nem érdekel, ugorjon most a szemével egy nagyot, mert a legvégén a kiállítóterek tartalmáról is szó esik.
Amennyiben ön két nap alatt készül az építészeti biennálét bejárni, számoljon le jó gyorsan e hiú ábránddal. Olyasfajta kihívást jelent ez ugyanis az agynak, mint végignézni mondjuk a Vatikáni Múzeumot, éjszaka a négyes villamossal utazni ráadásként egy teljes órát, majd nagy gázzal látogatni meg másnap az Uffizit Firenzében. Durva. A seregszemlét vendégül látó város (úgy is, mint turistacsapda) ki van ugyan a főbb helyszínekről csukva, mégis olyan intenzitással tolakszik előtérbe (a vízibuszváróban könyöklő elvakult üdülők és egyáltalán: a mediterrán életmód hőfoka okán), hogy jelentős mennyiségű presszókávé szükségeltetik a venét lét hullámainak lecsillapításához. Szóval a biennálét kisebb, tengerbámulással, felhőszemléléssel, árnyékba telepedéssel megszakított dózisokban érdemes fogyasztani.
Mert persze odabenn se számíthat pangásra a tárlatturista. Két éve, hat hónap alatt csaknem 260 ezren keresték fel az építészeti biennálé fő helyszíneit, az Arsenalét és a Giardinit. Harmincezerrel voltak így többen, mint 2014-ben. Ha idén is hasonló arányban emelkedik a látogatói kedv, nem marad lassan a kiállítóterekben semennyi szabad hely se. Freespace, ugye.
A sajtónapok ugye ebből a szempontból nem tipikusak, 10 ezernél is valamennyivel több szakmabeli fordul ilyenkor meg a pavilonokban. Képzeljenek el egy közepes volumenű hazai vernisszázst és emeljék a sokadik hatványra annak mind a pogácsával és alsópolcos borral leírható kínálatát, mind pedig az elgondolt eseményen megjelent újságírók számát! Tücsöktől rákig, málnától mangóig sokféle jóságot kínálnak a kedves hostok, kiállításszédelgőknek ez lehet a Kánaán, de hát az ilyesmi persze ezzel jár. Remek hír, hogy itt-ott kényelmes ligetekben nyújtózkodhatunk, és napelemes telefontöltő-pontokat is elhelyeztek a helyszíneken a szervezők. Így máris nagyobb odaadással oszthatók a #biennale kezdetű posztok, szóval jól jár mindenki. Arra készülni kell viszont, hogy a mosdók és a büfék (most, a sajtónapokon) roppant zsúfoltak voltak, türelem és akaraterő nélkül könnyelműség tehát megkezdeni a hosszan kígyózó sort.
Roppant rokonszenves számomra, hogy a mustra ugye alapvetően még mindig nemzetek szerint szerveződik. Különös benyomást jelentett viszont ezzel kapcsolatban a megfigyelés, hogy mennyire rabjai vagyunk a fejünkben élő sztereotípiáknak. A sztereotípiák ugye azok a klisék, amelyeket a világban való eligazodás okán őrzünk magunkban valahol, legbelül egy szűk trezorban, és amelyek éppen a tájékozódásunkat bénítják meg, ha nem teszünk ellenük tudatosan. Sokkal nagyobb érdeklődéssel mentem oda például a koszovói standhoz (tavasszal eltöltöttem pár napot az idén tizedik születésnapját ünneplő országban), mint mondjuk a bahreini pavilonhoz, amely helyről nem él túl acélos mentális kép bennem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a biennále remek lehetőség a bénító sztereotípiák elhagyására is.
Idén az új kiállítók között üdvözölhetjük Antigua és Barbudát, Guatemalát, Libanont, Pakisztánt, Szaud-Arábiát és a Szentszéket. Nyomás felfedezni őket!
Egy ekkora tárlat esetén a helyszínek is sokat számítanak, persze. Ebből a szempontból nálam egyértelműen a Giardini nyert, a csodásabbnál csodásabb pavilonjaival. Itt, az Arsenaléban az jelenti inkább az élményt, miként laknak be egymásra megszólalásig hasonló tereket elképesztő különbözőséggel az egyes kiállítók. Szaud-Arábia könnyű falú egybeérő köröket képezve beszéli el az urbanizációt, az összekapcsolódást és az elszigeteltséget egyaránt megjelenítve ezáltal. Az argentin pavilont egyetlen, hatalmas akvárium uralja, benne tükrök sokszorozta növények, fölöttük LCD-képernyőkön gomolygó digitális felhők. Az argentin író, Jorge Luis Borges gondolata kínál mesterkulcsot a labirintushoz. Valahogy így szól: ?A növények a nap utolsó sugarainál szinte elméletieknek tűnnek. Olyanok, akár a gondolataink, amikor álmodunk.? Irodalmi allúziót a Fülöp-szigetek projektjében is találunk. A város, amelynek két köldöke volt egy helyi szerző regényének címéből (Egy nő, akinek két köldöke volt) torzult és a délkelet-ázsiai ország gyarmati hagyományaira, valamint az azokat meghaladó, innovatív jelenre utal.
