E bugyrokon vonszolódik végig a két szereplő: Carolyn és Eric. Egymást vádoló monológjaik úgy építkeznek, mint a zeneművek. Pianóval indul, fortissimón zárul a vádaskodások, a szenvedések sorolása, az esdeklés és követelés, a szeretet és gyűlölet dallamvonala. Szándékosan a legnehezebb játékra kárhoztatja szerző és rendező (Göttinger Pál) a színészt: semmilyen tér, mozgás, játék nem engedélyezett, a legminimálisabb elmozdulás csupán a kanapén, ennyi jut neki. Marad a legtöbb: ő maga, a színész. Teste, hangja, pillantása, szenvedélye, ereje, tehetsége. Nehéz így arányt tartani, sem túl kevésnek, sem túl soknak lenni. Végeérhetetlen, hosszú monológokat szenvedéllyel, feszültséggel megtölteni, a néző figyelmét ébren tartani. Mértéktartóan nyüszíteni, ordítani, sírni, röhögni, áldozatként vergődni, hatalmaskodva irányítani. Különösen nagy kihívás ez két egészen ifjú színésznek: Sipos Vera tavaly diplomázott, Ötvös András (és a két mellékszereplő: Zrínyi Gál Vince és Tóth Simon Ferenc) most végez a színművészeti egyetemen. Rutinos régi rókáknak is meg kellene vívniuk egy ilyen feladattal, arányt és mértéket tartva tölteni meg drámával a teret, villantani föl mindazt a humort, amit Hamvai Kornél szokott módján a tragédia szálai közé sző. Jól teljesítik a feladatot, a rendező szándékát az ifjú színészek. Helyenként ugyan még kissé nyersen és darabosan, de határozott tehetséggel mosolyogtatnak meg és irritálnak, hökkentenek meg és riasztanak el, vívják ki viszolygásunkat és együttérzésünket, távolítanak el, és hoznak közel kettejük héjanászához. Mindenképpen hozzáadnak az amúgy semmi újat nem feldolgozó darabhoz, amit azonban stílusa, a szokásos Hamvai-nyelvszövet, a beleszőtt groteszk és irónia emel el a panel-mindennapoktól. A gyűlölet esszenciává sűrítése ez a pokol erőszak nélkül... Illetve: kétszer hittem azt, hogy vége az előadásnak, Hamvai azonban mindkétszer továbbgördíti, és igaza van. A végső az igazi, frappáns befejezés. Pokoli.
Kanapéjáték
Egyéb
Hamvai Kornél 24 évesen írta első regényét, 26 évesen robbant be vele az irodalmi életbe - ám azóta eltelt 12 év. Hajlunk rá, hogy néha még mindig rácsodálkozzunk, és fiatal írónak tituláljuk, de az élet felette sem állt meg, és lassan meg kellene szoknunk, hogy megint van egy tehetséges írónk.
Kérdések a Pokol kapcsán:
Lehet-e egyetlen kanapén eljátszani egy fél életet? Lehet. Végtére egy üres színpadon is megtehető. Mégis, Daróczi Sándor színpadképe és kellékei: egy férfi-női próbababa-torzót ábrázoló fal, egy redőnyös ablak, egy állványra emelt árva, huzat nélküli kanapé, egy halom pizzás doboz, egy hifi, egy telefon, egy hajcsat és egy hajszárító meglehetősen leverő képet nyújtó egyvelege tökéletesen elég az illúziókeltéshez.
Lehet-e modern előadást létrehozni vízcsobogás, vízáradás, meztelenre vetkőzés és egy halom más, manapság divatos effekt nélkül? Az előadás tanúsága szerint lehet.
Lehet-e dialógust varázsolni hosszú monológokból? Lehet.
Lehet-e fenntartani a néző figyelmét egy gyakorlatilag kétszereplős, szünet nélküli, másfél órás, monológokból felépített dialógusból álló darabbal? Lehet.
Lehet-e bármi módon meglepni a nézőt? Lehet.
Számtalan halálosan unalmas, türelmet próbáló, lapos, modoros, klisékkel manipuláló darabot, játékot, rendezést volt már módom látni ahhoz, hogy valóban értékelni tudjam ezt a "lehet" szót.
Pokol. Az is pokol, ha munkánk, életünk ketrecbe zár, egy rideg lakóketrecbe, panelházba, alul-fölül-körül zajjal, idegesítő lakókkal, mozgásokkal, hangokkal? Vagy csak az, ha kapcsolatunk megroppan, egymást öljük magunkkal, szokásainkkal, mániáinkkal, kegyetlenségünkkel és mindazzal, amivel szoktuk?
Vagy az, ha el akarjuk vágni mindezt, de a másik nem enged, fogva tart, megfojt, követ, gúzsba köt?
Vagy ha könyörgünk a szabadságért, de cserébe adnunk kell, olyat, amit pokol teljesíteni?
Vagy ha elengedjük mégis, akit gyilkolva szeretünk, az a valódi pokol?
