A lap-dance, más néven table-dance a sztriptíz egy formája, mely során az ügyfél fizet az általa kiválasztott lánynak egy szemtől szembeni előadásért. Ma már rendkívül népszerű az Egyesült Államokban, de hamarosan Nagy-Britanniába is betörhet, ha a helyi önkormányzatok kiadják rá az engedélyt. A sztriptíz ? messze a lap-dance első megjelenésének helyétől ? Párizsban száz évvel ezelőtt bukkant fel, s több hasonlóságot mutat az erotikus szórakoztatás egy másik formájával, a francia fővárosban elterjedt kánkánnal.
Első ránézésre a sztriptíz és a kánkán mutat némi rokonságot, azonban az eredetük nagyon különböző. A sztriptíz létrejötte a hálószobákban vagy a bordély termeiben folyó csábítási technikák fejlődésének köszönhető. Az első nyilvános sztriptíz előadás egy fiatal lány, Le Coucher d'Yvette nevéhez köthető, aki egyszer szerényen levetette ruháit a bámészkodók hadai előtt úgy, mintha valóban az ágyba készülne indulni.
A kánkán viszont mindig is a nyilvánosság előtt zajlott, kezdve 1830-as évektől, amikor is a munkásosztályból származó párok táncra perdültek Párizs kertjeiben. Természetesen ez azonmód kiváltotta az előkelő rétegek rosszallását, hiszen az új őrület résztvevői kontroll nélkül maradtak. Különösen a nők szempontjából vetődött fel az erkölcsi kérdés: mi lesz akkor, ha egy-két energetikusabb rúgásnál kivillan a láb, ne adj? Isten, a fehérnemű. Éppen ez volt az, ami hírhedté tette a kánkánt abban az időben.
Az 1890-es években a helyzet nem sokat változott: a Moulin Rouge és más helyek táncosai továbbra sem prostituáltak, hanem professzionális szórakoztatók voltak, akik viszonylag magas béreket kaptak. A Moulin Rouge és a Jardin de Paris tulajdonosa, Joseph Oller igazán felvilágosult hozzáállásról tett tanulságot a foglalkoztatási kérdések terén, például legnagyobb tánccsillagát, Jane Avril szülési szabadságra is elengedte, ami abban a korban igen szép gesztus volt.
Franciaországban a század végén újításokat is bevezettek, hogy megkönnyítsék a táncosnők dolgát. Hogy a lábak mozgását szabadabbá tegyék, a szoknyák belsejében csökkentették az átfogó karokat, amik kezdetben arra szolgáltak, hogy ne emelkedjen túl magasra a ruhanemű széle, illetve a szemérmesebb részek jobb takarást nyerjenek. Majd megjelent a csipkés, hímzett szoknya, a rövidnadrág és a fekete harisnya, amely jelentősen megnövelte a csábítás hatékonyságát.
A kánkán jelentette a megoldást a "biztonságos szexre", hiszen biztosította a lehetőséget a szexuális "élvezetre", s a nemi betegségek megszerzésétől szűntelenül aggódó férfiak is végre megnyugodhattak. De nem ez volt az egyetlen olyan szempont, ami nyugtalanította a férfiakat: a nők egyre magabiztosabbá váltak a munkában és ? ami a legjobban aggasztotta a férfiakat ? a házasságban is.
A táncosok előadásai sok férfit zavartak, akik szerették volna, ha világos határok lennének a férfi és a női szerepek között. A férjek már hozzászoktak, hogy mind a házasságban mind a szexuális életükben kontroll alatt tarthatják asszonyaikat. Elvárták a hálószobai magányban előadott női előadásokat, azonban nem tartották elfogadhatónak, hogy tisztes nők, mint például a feleségük, élvezzék a szexet, bár elvárták tőlük, hogy sok gyermekkel ajándékozzák meg őket. A kánkán táncosok a szexuális forradalom képviselői lettek, amit a férfiak igen nehezen viseltek.
Néhány férfi számára a kánkán a szórakoztatás egyik formáját jelentette, de nem biztosított garanciát, hogy később nem találkozik egy prostituálttal. Habár néhány táncos megpróbálta a prostitúció felé elterelni életét, a legtöbben tartózkodtak ettől. Jane Avril is sikeresen ellenállt az örömlányok életvitelét erőteljesen propagáló anyjának, aki mindenre rákényszerítette volna. Grille d'Egout pedig korábban iskolai tanár volt, aki rájött, sokkal többet kereshet a Moulin Rouge táncosaként, mint a tábla előtt, plajbásszal a kezében.
