Loncsos komondor fogad, amint a szász stílusú, boltíves kőkapun belépünk. Egy barátságos kölyökkutya meg egy tarka macska megneszeli az érkezésünket, és békés egyetértésben bújnak elő a hátsó kertből, a fűben kapirgáló tyúkok közül. Hatalmas eperfa árnyékolja a pitvart, mögötte megnyerő, láthatóan csűrből átalakított lakóház. Az udvar bal oldalán alacsony, kék ablakkeretes régi parasztház, tornáca a faanyagából ítélve százévesnél idősebb. Halk motoszkálás szűrődik ki a „tisztaszoba” ablakából. Arra vesszük utunkat.
Meglepő látvány fogad: Venczel Kati, a Párizsban többször díjazott divattervező a majdnem faltól falig érő szabóasztalon térden csúszva fordul az ollóval a szabásminta íve után. Mentegetőzik, hogy nem figyelt fel az érkezésünkre. A műhelyből az irodába invitál, kávéval kínál. Alsónemű-sportkollekción dolgozik, mondja, miközben dossziéhegyeket próbál elpakolni az íróasztaláról. Eddig kizárólag a nőiességet hangsúlyozó modelleket láttam kikerülni a keze alól, ezért nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet egy fehérnemű egyszerre érzéki és sportos.
„Érdekes szegmens a sportos alsónemű: nem a szenzualitásról szól, hanem inkább arról a világról, amelyben ma élünk. Már a járvány éveiben elmozdultunk a sportos irányába, mert megváltozott az életvitelünk, fontosabbá vált a kényelem. Ezt az igényt próbálom megfogni. Manapság trenddé alakult, hogy az utcáról merítünk inspirációt, és szívesen látjuk viszont az utcai viselet elemeit az alsóneműkön. Ezért olyan kollekciót tervezek, amely az utcai viseletet a fürdőruha, a sport elemeivel kombinálja.
A divat világában érezhető egyfajta újraértelmezési kísérlet, változik ez a szegmens. Bár ezt élvezem, hiányzik a csipke lágysága, szenzualitása. A fehérneműt a ruha alatt senki nem látja, viselőjének viszont mérhetetlen önbizalmat tud adni, a nőiesség pedig éppen az önbecsülésen keresztül nyilvánul meg. A sportos is tud nőies lenni, de megszoktam, hogy korábban minden darabba belecsempésztem valami apróságot, ami az érzékiség felé terelte a fantáziát.
A legnagyobb kihívás talán az, hogy a rengeteg elképzelést le tudjam szűkíteni. Hogy le tudjam tisztázni a szín- és formavilágot meg az anyagok kombinációját, ki tudjam válogatni azt a három-négy elemet, amelyre kollekciót építhetek” – magyarázza, amikor már a kávét kortyoljuk, és közben a polcokról aláhulló csipkemintákban gyönyörködik.
Faltól falig érő polcon tárolja a pókháló vékonyságú csipkedarabokat. Minden darab egy-egy költemény, önmagukban is ámulatba ejtők. Ha a csipkefelhők látványa még nem varázsolt volna el teljesen, a kristálygyűjtemény, a több tucatnyi doboz szemkápráztató díszelem megteszi ezt. „Varrjuk, vasaljuk, felfűzzük és akár csipkével párosítjuk ezeket. A legújabbak közvetlenül a tavaszi párizsi kiállítás után érkeztek. Minden évben elmegyek a divathétre. Ott lehet inspirálódni, és ott alakulnak ki a leggyümölcsözőbb kapcsolatok” – magyarázza, és hozzáteszi, hogy – bár már nem tervez a legnagyobb román alsóneműbrand számára – húsz év alatt kialakult kapcsolatai még élnek, és a beszállítók mindig elküldik neki a szezon újdonságait.
Nem tudom leplezni a csodálkozásomat: hogyan tud Kányádban, ebben a világtól elszigetelt, falusi környezetben, inspiráló gondolatcserék nélkül olyan darabokat alkotni, amelyeket a párizsi kifutókon a szakma értékel?
„A nagyvárosi pörgéshez, zsúfolt élethez képest Kányád más világ. Itt el lehet vonulni. Az egyik, kizárólag külföldön értékesített luxuskollekción már itthon, a két gyermek mellett dolgoztam. Elküldték azokat az anyagokat, csipkéket, díszítőelemeket, amelyeket a párizsi vásárokon megrendeltem. Megterveztem, részben meg is varrtam az új elképzeléseimet, és a vezetőség eldöntötte, mely modelleket gyártsák. A csend, a nyugalom inspiráló tud lenni. Kolozsváron talán nem lett volna ennyi türelmem az apró részletek kidolgozásához. A falusi élet sem az unalomról szól, és bár a gyerekek, a veteményes és a baromfiudvar sok időt felemészt, a magánélet itt egészen más dimenzióban zajlik.”
Úttörés
A pandémia is hozzájárult ahhoz, hogy új életet kezdjen: kilépett a neves cég kötelékéből, tervezőműhelyt hozott létre, és két munkatárssal saját márka építésébe vágott bele. Az adminisztráció, a bürokrácia egyelőre elnyeli a kreatív energiáit. Belefutott néhány csapdába, és megfizette a tanulópénzt. Nehezen tud ceruzát ragadni, de miután az első vonalig eljut, már szinte önállóan rajzol a keze, mondja. Addig kell révbe érnie, amíg a neve még ismerősen cseng a szakmában, magyarázza, miközben az Ultra Lingerie bemutatóin, a szakma legfontosabb seregszemléjén elnyert díjszobrocskáit rendezgeti.
„Ez a bemutató az ínyenceknek szól. A kifutón fashion show-ként mutatkozik meg a találékonyság és a kreativitás. 2006-ban olyan divatóriások mellett indultam a párizsi versenyen, mint Roberto Cavalli vagy Versace. Akkor az anyagok ötvözésének technikájával érdemeltem ki a zsűri különdíját, és a díjazott couture teremtette meg a lehetőséget arra, hogy Románia betörjön a külföldi fehérneműpiacra.
A 2009-es show, az Ultra Gourmandise valóban az ínyenceket célozta meg. Most is beleborzongok, ha felidézem a kifutót vagy a kollégák hozzáállását: a legelszántabb versenyzők is félretették a rivalizálást, és meghajoltak szakmatársaik találékonysága, tehetsége előtt. Ezen a megmérettetésen már a közönség díját is megszereztem. A verseny története során először a szakma és a közönség is ugyanazt az alkotást tartotta a legértékesebbnek: a brand egyik vonalának, a Prélude modelljének ítélték az Ultra Gourmandise díjat és a fehérneműipari díjat is. Nemcsak a dizájn volt egyedi, hanem a megjelenítés is: a modell alsó része fodros, mell alól bővülő szoknyarészből állt, amely egyetlen masni meghúzásával hosszú uszályként omlott alá, miközben az áttetsző anyag látni engedte az alsóneműt. A meglepetés erejével hatott.
Büszke voltam a munkámra, és roppant frusztrálónak éltem meg, hogy a díjat nem én, hanem a brand alapítója vette át. Talán ebből a sérelemből táplálkozott az a szándék, hogy kilépjek, és a saját utamat járjam. A Nouvelle Vague szakmai fórum 2019-es rendezvényén is lehetőséget kaptam a bemutatkozásra. Ez a kiállítás általában Európa harminc legjobbnak értékelt divattervezőjét: az új generációt, új hullámot képviselő alkotókat mutatja be. Az antikonformista cselekvők új generációjának is szokták őket nevezni. Az általuk kedvelt anyagok, modellek mentén alakul a jövő” – foglalja össze sikereit.
Keserűen fűzi hozzá, hogy az utóbbi években egyre kevésbé volt fontos a cégnek a szakmai színvonal. Ezt bizonyítják a (kétezer euróért megvásárolható) trendkatalógusok is, amelyek két évre előrevetítik a divat várható irányvonalait, és az innovatív anyagkombinációjuk, színhasználatuk miatt úttörőnek tartott dizájnerek munkáit mutatják be. Míg korábban ezekben a katalógusokban több, általa jegyzett modell is megjelent, pár éve ez a sikerélmény elmaradt, mert a tervezésben az eladhatóság felé tolódott el a hangsúly.
„Ez üzleti szempontból érthető. Nem véletlenül vélik úgy az ipar kreatív képviselői, hogy »buyers kills fashion«, vagyis hogy a nagy megrendelők, felvásárlók megölik a divatot. Igyekeztem mindig valami újjal előrukkolni, a vezetőség azonban kizárólag a múltból táplálkozó, klasszikus modelleket tolta előtérbe, ezért úgy éreztem, értelmetlenné válik a munkám. Lépnem kellett” – indokolja Kati a döntését. Hozzáteszi: önálló dizájnerként továbbra is arra törekszik, hogy ne csak álmodozzon, hanem megvalósítható darabokat is tervezzen. Csakhogy ez most nagyobb kihívás, mint korábban.
„Amikor a tavaszi vásárról feltöltődve, hatalmas munkakedvvel hazaérkeztem, a számlahegyek láttán szinte minden inspirációm elszállt, és hirtelen csak a jól bevált múzsa maradt: a határidő. Nyáron ismét visszatért a régi munkamorálom: könnyen megtalálom azt a koncepciót, amelyben a szellemi és érzelmi kihívások, a valóság ismerete, az előrelátás és a múlt szintézise egyensúlyban van.”
A keresztszemestől az innovációig
Arra is kíváncsi vagyok, hogyan tanulta meg felismerni, hol a határ a vulgaritás és a szenzualitás között. Kati szerencsésnek érzi magát: soha nem tanulta, inkább csak érezte, meddig mehet el a szexi vonalakkal, a kivágásokkal, az áttetsző anyagok használatával. Úgy látja, már gyerekkorában beleivódott a szépérzék: „Nagymamám írásos terítőket varrt. A népi motívumokat ultramarinkék, paraffinos-petróleumos masszával nyomtatta a vászonra, majd kivarrta és eladta őket. Tanította is nekem a láncöltést, a keresztszemest – valahol ott kezdődhetett a vonzalmam.
Kipróbáltam a varrógépet is, de bevallom, ma sem tudok szépen varrni. De nem is ez az én feladatom. A kézügyességnek, a szépérzéknek hagyománya van a családunkban: édesapám rézdomborítással foglalkozott, a testvérem fogtechnikusként a megmaradt anyagból Willendorfi Vénuszt faragott, az öcsém tetoválóművész New Yorkban. Édesanyám zongora szakra íratott volna be, de hamar kiderült, hogy nincs hallásom, így képzőművészetire jártam. Csak azzal foglalkoztam, ami érdekelt, ezért a középiskolában egy-két tanárom komolytalan, link diákként jellemzett. Hálás vagyok viszont azoknak a szaktanároknak, akik bíztak bennem, és országos versenyek nagydíjáig juttattak el.
Végül Kolozsváron, magna cum laude minősítéssel végeztem el a dekoratív művészetek és dizájn szakot. A vizsgamunkám bemutatásán már jelen voltak a divatszakma képviselői, és azonnal állást ajánlottak. Akkoriban azonban még inkább a falfestészetben gondolkodtam. Németországban lett volna lehetőségem kipróbálni magam, de elfogadtam az ajánlatot, így már soha nem tudom meg, hogyan alakult volna az életem, ha azt az utat választom. Romániában sokkal nehezebb érvényesülni, de semmit nem bánok.”
Már csak az érdekel, megérte-e a nagymama a sikereit? „Büszke rám, és mindenben támogat. A másik nagymamám viszont egyáltalán nem tudta elfogadni, hogy fehérneműt tervezek, közönségesnek, erkölcstelennek nevezte a munkámat, ezért hamar lezártuk a témát, és soha többé nem beszélgettünk a szakmámról.”
Ha az udvarhelyszéki nagymama látná, hogy unokája régi székely parasztházban indított vállalkozást, és minden esélye megvan arra, hogy sikeres üzletasszonnyá váljon, talán megbékélne.
Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László. Divatfotók: Venczel Kati archívuma
