Hogyan keveredtetek a filmes pályára?
Damokos Attila: Még a gimnáziumban kezdtem el egy fotós szakkörre járni, ami nagyon megtetszett. Amikor viszont érettségiztem, nem indultak a filmművészetin olyan szakok, amik érdekeltek volna, így három évig a Pázmányon hallgattam filmelméletet- és történetet. Utána kerültem az SZFE-re, Zilahy Tamás és Kolosi Péter első televíziós osztályába.
Nagy Marcell: A kamera másik oldalán kezdtem, eleinte játszottam reklámokban, klipekben. Kisebb-nagyobb filmszerepek után a Sorstalanságban dolgoztam együtt három olyan operatőrrel, akik nagy hatással voltak rám: Koltai Lajossal, Pados Gyulával és Gulyás Budával. Onnantól kezdve tudtam, hogy én is képkészítéssel akarok foglalkozni. Később elkezdtem fotózni, de az érettségi után az én esetemben sem indult az egyetemen az a szak, ami érdekelt. Így a MOME-n tanultam fotózást, ahonnan aztán egy nagyon jó barátom csábított át az operatőr képzésre.
Szórád Máté: Eredetileg színésznek készültem, már a gimnáziumban is drámatagozatra jártam. Érettségi környékén mégis televíziós szakra jelentkeztem. Elsőre nem vettek fel, harmadjára sikerült bekerülnöm, Attilával egy osztályba jártunk. Az egyetemi közeg és a sajátságos oktatás miatt kerültem közelebb a filmezéshez is. Igazából filmes vagy tévés helyett mozgóképkészítőnek mondanám magam.
Honnan jött a projekt ötlete?
D. A.: Pontos dátumot vagy helyzetet nem tudok mondani. Nagyon felnézünk a nálunk idősebb művészek világára, legyen szó filmes vagy színházi emberekről. Az iskolában pedig nap mint nap elmennek mellettünk azok a legendás alakok, akik inspirálnak minket. Régóta álmodoztunk egy olyan művészeti projektről, amiben ők és mi is benne vagyunk. Aztán jött a 150. születésnap, és formát öltött a dolog.
Sz. M.: Miután megállapodtunk, hogy belevágunk ebbe, nekiálltunk a szervezésnek, hogy hol, hogyan, mivel, miből stb. Januárban kezdtük el aktívan a munkát és már van 12 kész fotónk.
Hány portré elkészítése a cél?
Sz. M.: Az eredeti terv az volt, hogy 50 olyan művészt keresünk fel, akik korábban az intézmény hallgatói voltak, és akik valamiért inspirálnak minket. Most látjuk igazán, hogy mennyire nehéz munka ez. Nem csak az időpontok egyeztetése, de a kreatív munka is hosszú időt vesz igénybe, ráadásul nyilván nem rentábilis a projekt, most is támogatókat keresünk. Ennek ellenére szeretnénk tartani magunkat az eredeti elképzeléshez.
N. M.: Az első listán, amit összeírtunk, majdnem 500 név szerepelt.
D. A.: Óhatatlanul ki fogunk hagyni valakit. Először csak magunk között dobáltuk a neveket, aztán mikor átnéztük az SZFE hallgatói adatbázisát, csak tovább bővült a lista. Magyarország filmes és színházi ikonjainak döntő többsége ugyanis itt végzett.
N. M.: Rájöttünk, hogy ezt a nagyon sok embert nem fogjuk tudni mind feldolgozni. Ebből lett a szelfi-kampány, ami egy mellékága a projektnek. Jobban tud pörögni, mert egyszerűbb, gyorsabb, több embert el tud érni.
A szelfi-kampány is tőletek ered ezek szerint?
Sz. M.: Már elkezdtük szervezni a portrékat, mikor egyik reggel Attila kitalálta munka közben, hogy kéne egy póló #szfe150 felirattal, amit körbe lehetne adni. Még aznap délután megcsináltattuk az elsőt, odaadtuk Jakab Julinak és megkértük, hogy készítsen benne egy szelfit. Aztán ez annyira beindult, hogy most már minket keresnek meg emberek azzal, hogy szeretnének ilyen képet és hol tudják beszerezni a pólót. Nem is számítottunk rá, hogy ez ennyire megmozgatja majd a volt és jelenlegi hallgatókat.
D. A.: Azt kérjük azoktól, akik felveszik a pólót, hogy mondjanak egy olyan mondatot, amit a főiskolán hallottak, tanultak, bármit, ami azokra a falakra emlékeztetik őket. Nagyon szellemes és örökérvényű idézeteket kapunk, szórakoztató őket olvasni. Elég romantikusan indult, mert először csak egy pólónk volt, úgyhogy azt kellett újra és újra kimosni és vinni emberről emberre. Nagy buli, amikor elmegyünk színházakba szelfiket készíteni, mert mindig nagy szeretettel fogadnak minket. Voltunk már az Örkényben, a Nemzetiben, a Katonában, a Játékszínben, stb. Szeretnénk elmenni vidékre is, bejárni az ottani színházakat és ?leszelfiztetni? az embereket.
N. M.: Az a különleges ebben, hogy az ember felmegy mondjuk az Instagramra és Kulka János mellett láthatja az elsős hallgatókat ? a vezető művészek mellett a tanulókat.
D. A.: Azt jelenti, amit mi szeretnénk elérni ezzel az egésszel: hogy legyen egy kapcsolódási pont a generációk között.
Hogyan kell elképzelni a folyamatot? Megtervezitek előre a portrékat, vagy spontán alakul?
D. A.: Előre kitaláljuk, hogy hogyan kell kinéznie egy képnek, milyen legyen a hangulata. Van egy jelmezesünk, Keszei Bori, egy fodrászunk, Bozó Csongor és egy sminkesünk, Törköly Anita, akik jó barátaink és segítenek nekünk.
Sz. M.: A kutatómunka az, ami igazán feladja a leckét. Igyekszünk inspirációt nyerni az adott személy munkásságából és azon keresztül az ő jellemét is próbáljuk megragadni, átkonvertálni egy képpé. Persze van, amikor a pillanat átírja a terveket. Amikor Törőcsik Mari megérkezett egy bundában, olyan kisugárzása volt, hogy úgy döntöttünk, ő ebben a ruhában lesz és kész, nem pedig abban a kabátban, amit mi készítettünk elő számára.
D. A.: Ha valami jobb, mint amit kitaláltunk, akkor azt felhasználjuk, de alapvetően felkészülünk mindenkiből. Nehéz, mert úgy kell frappánsnak lenned, hogy nem ismered az adott embert személyesen. Láttad a filmjeit, a darabjait, minden este neked beszél a tévéből - de ezek csak a látleletei az ő életének, ez még kevés egy intim pillanat megteremtéséhez. Ez a legnehezebb és legizgalmasabb kihívás az egészben.
N. M.: Nagyon tiszteljük ezeket az embereket, ezért is nehéz megközelíteni őket. Méltó fotót szeretnénk készíteni róluk.
Sz. M.: Elképesztő felelősséggel jár az, hogy mit állítunk az adott személyről a képpel, mit fogalmazunk meg róla és belőlünk mit vált ki. Igazából erre a projekt indulása után jöttünk rá. Nem hittük volna, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi emberhez elér.
A technikai megközelítést is az adott személy életpályája határozza meg?
N. M.: Az egyetemen nagyon klasszikusan közelítik meg azt, hogy hogyan kell elkészíteni egy képet. Szeretnénk ezt közelebb hozni a mai korhoz, ezért mozdultunk el a gifek felé, de lesz majd videó, coub, vine, amik által a modern fórumokat szeretnénk megtalálni. Ötlete válogatja, nem lőjük be előre, hogy például mindenképpen gifnek kell lennie a következő képnek.
D. A.: Amikor gifet csinálunk, akkor is filmre fotózunk. Aztán szkenneljük és később a vágóasztalon fűzzük össze mozgóképpé. Egy digitális fényképezőgéppel sokkal egyszerűbb lenne, de mégis bennünk van az a romantikus vágy, hogy filmre forgassunk. Ettől izgalmasabb.
Úgy tudom, kiállítást is akartok szervezni a portrékból. Már vannak konkrétumok vagy még csak terv?
Sz. M.: Egyelőre még csak terv.
D. A.: Épp egy alkalmas befogadó helyet keresünk. Vannak már ötleteink, de még nincsenek konkrétumok, így korai lenne bármilyen kijelentést is tenni. A célunk, hogy a kiállítás az ünnepi emlékév záróakkordja legyen.
Milyenek a visszajelzések?
D. A.: A tanáraink nagyon szeretik, hiszen olyan alakok jelennek meg így, akikkel régen találkoztak. Csodálatos pillanat volt, amikor itt volt Makk Károly és megjelentek a Gáspár-testvérek, akiknek a tanára volt. Nekünk is élmény ezeket a találkozásokat megélni. Örülünk, hogy elértük a szakmát és szeretik ezt a projektet.
Sz. M.: Nekem az volt a legszebb visszajelzés, amikor még csak pár hete ment a kampány, ötleteltünk a Vas utca büfében és megjelent az egyik diák #szfe150-es pólóban.
N. M.: Sokszor előfordult már, hogy színházakban neves színészeket ?rajtakaptunk?, miközben épp a projektről beszélgettek, vagy egy kollégájuk szelfijét mutogatták egymásnak. És szerencsére sokan várják, hogy végre sorra kerüljenek. Beszélnek róla és ez jól esik!
Fotók: Damokos Attila, Nagy Marcell, Szórád Máté
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
