Ebben a táskában nem iratok, szerződések vagy egy zsebszámológép volt fóliába csomagolt rántott szelettel. Nem, Radics rocksztár volt. Szakszerűen hat üveg kövidinkát helyezett el benne, és mire leért a vidéki koncerthelyszínre, már meg is itta.
Ezt a bizonyos, akár bűvészdobozra is emlékeztető aktatáskát nyitjuk ki most, amelyben üvegek helyett izgalmas történeteket találunk, főleg a hetvenes évekből.
Azért nem a hatvanas évtizedből, mert azt már megírta Bálint Csaba a szintén magánkiadásban megjelent Radics Béla a beatkorszakban című kötetében. Van itt kérem egy jól érzékelhető fanatizmus, hiszen a két kötet együtt 800 oldalt is kitesz, miközben Radics Bélának életében két kislemeze jelent meg (Zöld csillag /Szólíts meg, vándor!) majd Zoránnal is egy (A kőfalak leomlanak / Lány, akire szerelemmel nézhetek). Na jó, nem, a hatvanas években az Atlantis zenekarral nyolc kislemezt is publikált, de az a Radics még nem a kapitány volt. Először persze meg kéne értenünk magát a Radics-jelenséget, a körülötte kialakult szűk körű, de annál masszívabb kultuszt. Érdekes fejlemény az is, hogy egymástól függetlenül három ügyvéd áldozza fel szabadidejét és részben megtakarításait arra, hogy hódoljon szenvedélyének, ami nem más, mint a Radics-rajongás, illetve -tisztelet.
Az ügyvéd Bálint Csaba mellett a szintén ügyvéd Kosik Kristóf az, aki erőforrásait nem sajnálva felhajtja, majd megszerzi a legendás bíbor gitárt, Radics Gibsonját. De ott van a szintén ügyvédként tevékenykedő Kovács László, a Moiras lemezkiadó vezetője, aki a múlt év végén adott ki Aranyalbum címmel egy Radics Bélához köthető vinylt, ami szintén nem a bizniszről szól.
Sokan vélekednek úgy, hogy Radics önigazolás azok számára, akiknek nem jött össze a nagybetűs élet, a nagybetűs gitárszóló. Hogy ő szimbóluma annak, hogyan pazarolja el valaki a kivételes tehetségét, ami úgy párolgott el, mint a tiszta szesz a levegőben. A kötet volumenét jellemzi, hogy 54(!) megszólaló, zenész, technikus, barát vall a kapitányhoz való viszonyáról. Szóval a könyv az, ami:
interjúk fűzére, roadok, barátok, zenészek mesélik el sorra Radicshoz kötődő emlékeiket.
A pályatársak néha egymásról is cifrákat mondanak. Bálint Csaba szépen egymás mellé illeszti a véleményeket, nem tesz igazságot. Miért is tenne? Itt 54 különböző életutat bejárt kolléga idézi meg a gitárkirályt és a hetvenes éveket. A könyv szerzője elegánsan hátralép, ő csak kérdez. Som Lajos szerint Radics ellopta a zenésztársai gázsiját, a zoknijába rejtette a pénzt. Mások szerint „Béla jószívű ember volt”, ugyanakkor, ha igaz, akkor elkártyázta a társa erősítőjét. Olyan is előfordult, hogy fiatal zenészek rajongva beállítottak hozzá, de ő mogorván elküldte őket borért. Ha egy-egy motívumot többen megerősítenek, az talán igaz is lehet. Ilyen például az, hogy Radics szinte mindig csalt, ha kártyázott.
Egy idő után a zenekaraiban minden róla szólt, kapitánynak neveztette magát.
Mégis van, aki szerint Tátrai Tibort például nem nyomta el, hagyta, hogy kibontakozzon mellette. Radics mítoszához bizonyára az egymásnak szöges ellentétben álló vélemények és Rejtő Jenő könyveibe illő történetek is hozzájárultak. Mindig történt vele valami, és tett is arról, hogy az Ádám sörözőben tatár bifszteket bekeverő művészek között ő legyen a téma.
És helyben is vagyunk: a zenészekről szóló könyveket a sztorikért kedveljük. Talán egyeseknek az az ősélmény jut eszükbe, amikor gyerekként részt vettek olyan régi vágású disznótorokon, ahol a már erősen kapatos nagybácsi a vacsorakor nekiállt kigyakorolt katonatörténeteket mesélni. A gyerekek pedig dőltek a nevetéstől, és nem győztek csodálkozni, hogy milyen vagány volt katonáéknál a sógori, hogy akkora dumás, mint Koós Jani…
És igen, az olvasó csak kapkodja a fejét. Amikor a Demjén-féle Liversing egy hajón játszott, a részeg matrózok a vízbe hajították a dobfelszerelést, amiért a nézők ugrottak be a hullámok közé. Ez szinte filmre kívánkozik. Közel olyan erős a történet, mint amit Szörényi Levente mesélt a szegedi szabadtéri színpados fellépésükről, amikor egy lovas rendőr felvágtatott koncert közben a színpadra, hogy igazoltassa az énekest.
Abban is megegyeznek a megszólalók, hogy Radics masszív alkoholista volt. Ez a legtöbbször előbukkanó motívum a zsenialitásának megemlítése mellett.
Baracs János – egykori zenésztársa, aki megfordult a Kexben és a Neotonban is – azt mondta, hogy már 1971-ben sem volt egyetlen olyan nap sem, hogy ne lett volna részeg, ugyanakkor az is visszatérő megjegyzés, hogy a koncertek előtt is ivott, de a legtöbbször hibátlanul játszott. Nem egyszer a fellépések közben is ivott, ha volt zongora a színpadon, oda rejtette el a szeszt, és ha úgy jött ki a lépés, a hangszer takarásában is vedelt.
A könyvben előkerülnek Hrabal novelláit idéző sztorik is: egyszer megjelent a gumigyári klubjában egy Művész becenévre hallgató fiatalember, aki kinyitott egy gitártokot, ami tele volt mákos tésztával, majd tenyerével mérve ki az adagokat mindenkit megetetett. Persze felmerül az olvasóban, hogy milyen lett volna, ha a könyv történeteit függő szövegben, megigazítva olvasnánk, ha képet kapnánk Bálint Csaba stílusáról, úgy, ahogy Presser tavaly publikált, irodalmi értékeket is felvillantó könyve esetében is. Bálint Csaba viszont nem a saját meséjét mondta el, hanem érzékeny, sok esetben sértett zenészekét, így nem vállalkozhatott arra, hogy ő tegyen igazságot, a jogi egyetemen szerzett diplomája erre a területre nem elég.
A gazdag képanyagot mozgósító könyvet nemcsak a zavarba ejtően abszurd és szórakoztató sztorik miatt érdemes elolvasni. Nemcsak azért, hogy pontosabb képet kapjunk az ország egyik legnagyobb gitárosáról. Hanem azért is, hogy a visszaemlékezésekből megismerjük a Kádár-kor Magyarországát.
Mogyorósi László (ex-Syrius) mesélte, hogyan próbált mikrofont lopni a Baross utcai templomból, és amikor elkapták, Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe került. Ebből az is kiderül, hogy abban az időben nem lehetett csak úgy hangtechnikához jutni. Közismert, hogy voltak, akik a vasútállomások hangszóróit lopták el, de ez a templomi lopáskísérlet tényleg meghökkentő motívum.
Bálint Csaba könyvét nemcsak azoknak ajánljuk tehát, akik kíváncsiak a gitárkirály piros zománcos kávébögréjére is, hanem azoknak is, akik nemcsak a kapitány gitárszólóiban szeretnek elmerülni, hanem a korszak játékfilmbe illő, nagy történeteiben is, a körúti tömegverekedésektől a Balaton-parti légpuskás lövöldözésekig.
Nyitókép: Radics Béla a Tűzkerék zenekar koncertjén 1971-ben a Radnóti Miklós Művelődési Házban. Fotó forrása: Rockmúzeum
