A két művész közel két éve dolgozik közös műteremben, ezért sem meglepők az alkotói gyakorlatukban fellelhető áthallások. A most kiállított művek is bravúrosan feleselgetnek egymással. Kármánt és Gresát egyaránt foglalkoztatja a világ átdigitalizálódása, az offline és az online terek határainak elmosódása, a valóság esetlegessé válása. Izgalmasan, mégis eltérő formanyelvvel reflektálnak az Y generáció alapvető valóságtapasztalatára, amelyet a digitális eszközök folyamatos jelenléte definiál.
A két művész egyaránt érzi, hogy az objektív valóság paradigmája képlékeny és bizonytalan fogalommá vált.
A kiállított munkák alapján azonban úgy tűnik, hogy Gresát inkább a virtualizáció következményei, az értékvesztés, az elanyagtalanodás, a tömegember jelensége, a belső és külső valóságok egymásnak feszülései foglalkoztatják. Kármán rezignáltabban közelít ehhez a kérdéshez, és inkább az izgatja, hogyan tudja az egyén interpretálni a különféle valóságokat. Hogy a szubjektum miként érzékeli az őt körülvevő világot, mi az, amit megőriz belőle. Hogy az elraktározott élményanyag miként árnyalja a szubjektum saját valóságát.
Ugyan a kérdésfelvetéseik több ponton összeérnek, a két alkotó azonban nagyon kiforrott, sajátos hangon szólítja meg a látogatót. A Kármán és Gresa által teremtett látványok különbözőek, ugyanakkor egyaránt elementális erővel hatnak a befogadóra.
Gresa színgazdag képeit áthatja valamiféle retro romantika, ugyanakkor a techno és a graffitik világa is megidéződik kompozícióiban. Olyan látványt tárnak elénk, ami elsőre sokkolóan hat a befogadóra.
Ezek a képek intellektuális kihívás elé állítják a nézőjüket, hiszen nemcsak a rétegeiket kell felfejteni és értelmezni a komplex szimbolikával bíró motívumokat. Kell kezdeni valamit azzal a rengeteg vizuális ingerrel is, amit Gresa egy-egy vászna nyújt a befogadó számára. Radikális színek, tobzódó mintázatok, torzuló formák, összetett szimbólumok alkotják ezeket a munkákat, amelyek híven érzékeltetik a virtuális világ hidegségét, elidegenítő hatását. E vizuálisan is igen zajos munkák izgalmát az adja, hogy nagyon pontosan érzékeltetik, hogy a virtualitás mennyire agresszív módon tolakodott be az életünkbe, hogy mennyire diktatórikusan határozza meg kapcsolatainkat, választásainkat és tapasztalatainkat.
Míg Gresa képei határozott állásfoglalásnak tekinthetők, addig Kármán vásznai kontemplatív kompozíciók, amelyek alkalmat adnak, hogy elmerengjünk a jelenünkön. Ezek a vásznak nem kínálnak válaszokat, inkább ösztönzik a befogadót, hogy befelé figyeljen, hogy gondolkodjon el a lét kérdéseiről.
A Derealism sorozat négy darabjának kiindulópontja egyaránt egy-egy konkrét fotó. Az alkotó addig absztrahálja a konkrét képet, míg kész kompozícióból már nem lesz visszafejthető maga a forrás. A kép mélységében ugyan őrzi a valóság egy-egy darabját, de ezek már nem hozzáférhetők a néző számára. A realitás feloldódik ezeken a munkákban, így a néző már csak egy oldott és nagyon érzéki látvánnyal találkozik. Ez különböző érzeteket hív elő a befogadóban attól függően, hogy milyen aspektusból szemléli a képeket.
Nagyon líraiak ezek a művek, amelyek azért is működnek, mert elhitetik a nézővel, hogy azonnal lát rajtuk mindent. Azonban a mélységükhöz csak akkor tudunk igazán közel kerülni, ha időt szánunk a befogadásukra. Sokféle távolságból, sokféle nézőpontból megfigyelve tudunk csak megérkezni a lényegükhöz. Habár sokkal kevésbé zajosak, mint Gresa képei, ezek esszenciája is csak con tempo tárul fel.
Kármán művei olyanok, mint egy jó vers, aminek a felszíne egy pillanat alatt megérthető, de a mélyebb árnyalataihoz csak sokadik olvasásra férünk hozzá.
Kármán vásznai tehát erős líraiságuk folytán szólítanak meg, míg Gresa kompozícióinak a radikalitása vonzó a szemnek. Kármán képei érzékien szólnak a valóság érzékelhetőségének problematikusságáról, a realitás tünékenységéről, feloldódásáról, életlenné válásáról. Gresa művei esetében inkább a valóság széttöredezéséről, darabjaira hullásáról van szó. Három vásznát éles helyzetek, egymásnak feszülő motívumok definiálják.
A Truth False képen egy töréstesztről készült felvétel kimerevített képkockája dominál. Ez az erőteljesen maszkulin képi elem a harcot, az ellentétes felek összecsapását, egyfajta ütközetet érzékeltet. A képen szereplő, sokszor ismérlődő Truth és False feliratokkal együttesen értelmezve a sokféle valóságok egymással való megmérkőzését idézik meg. Azt, hogy ma már nincs egyetlen, mindenek felett álló realitás, amihez igazodni lehetne. Sokféle, olykor egymásnak ellentmondó igazságok élnek egymás mellett, amelyek folyamatosan szembekerülnek, és meg kell mérkőzniük egymással.
Kármán esetében is valami hasonlóról van szó. Képeinek értelmezése a befogadótól függ. A nézőre van bízva, hogy miként látja és értelmezi azokat, hogy milyen asszociációk merülnek fel benne. Ezek a megoldások is lehetnek ellentmondásosak. A Derealism_2 látványát például vizionálhatom belső térként, amelynek központi eleme a végtelen kék tágasságra nyíló ablak, de tekinthetem a kompozíciót egymásra halmozott képi hibák és effektusok összeségének is. A Derealism_1 az egyik pillanatban organikus formának mutatja magát, máskor pedig egy urbánus tájra asszociálhatunk. Az egyes értelmezések olykor kiütik egymást, mégis minden asszociáció helyes. Így a kép egyfajta eldöntetlenségben áll.
Az eldöntetlenségről szól Gresa Truth False képe is. Az ellentmondó igazságok, vélemények egyszerre igazak és hamisak, érvényességüket tulajdonképpen mindig csak az aktuális aspektusból nyerik.
Mindkét alkotó nagyon izgalmasan reflektál a látás természetének megváltozására is.
Kármán művei azt érzékeltetik, ahogy a képdömping következményeképpen a valóság elhomályosul a szemünk előtt. A virtuális jelenlét egyre erősebb, egyre több vizuális inger ömlik a befogadóra, aki emiatt egyre kevésbé tudja érzékelni a valóság különféle árnyalatait.
Csak néz, de nem lát.
Erről szól Gresa Look/lock vászna is, amelyen idővel megláthatjuk a rácsokból kirajzolódó szemgolyót. A mű arról szól, hogy a digitalizáció milyen módon változtatja meg az emberek egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát. Gresa ezt így magyarázza: „Az emberek csillapíthatatlan vágyat éreznek az életük elektronikus másolatának megkonstruálására. A képernyő itt ablakként funkcionál, amely nem követel mást, csak passzív nézést és figyelmet, így még inkább függönynek vagy fátyolnak tetszik az ablak előtt. Olyan világban élünk, aminek a játékszabályait folyamatosan váltogatjuk, azokat egymáson próbálgatjuk. Senki nem tudja, mi az igaz vagy a hamis...”
A középső képmezőben a fogyasztás közhelyszerű attribútumai, különféle üdítősdobozok tűnnek fel. Ez a motívumismétlés egyszerre ad egyfajta dekorativitást a műnek, ugyanakkor a tömegkultúra középszerűségét is fókuszba állítja. Megmutatja, hogy a tömeges fogyasztás miként határozza meg az egyént, hogyan mossa el az egyéni vonásokat, a sajátos karaktereket.
Nagyon izgalmas a két művész képeinek időkezelése is.
Gresa kompozícióinak látványa futuriszikus hatást kelt, ugyanakkor mégis van bennük egyfajta nosztalgia a régi idők, az analóg világ iránt. Kármán vásznai pedig erősen kötődnek a múlthoz azáltal, hogy kiindulópontjuk egy fotó, ami a (közel)múlt egy adott pillanatát rögzíti. Kármán művei attól is válnak lenyűgözővé, hogy vizualitásukban képesek szólni az emlékezet működéséről is. A kompozíciók rétegei úgy rakódnak egymásra, ahogy az átélt élményeink. Ahogy újabb és újabb impressziókat szerzünk, a múltbeli események egyre inkább elhalványodnak az emlékezetünkben, egyre távolibbá és megfoghatatlanabbá válnak. Azonban ahogy Kármán játékba hozza a kompozíciói különböző rétegeit, úgy nemcsak a múlt fokozatos elhalványodásáról szól, hanem arról is, hogy az folyamatosan áthatja a jelent. Az alsó festészeti rétegek foltszerű megmutatkozása vizuálisan jelöli a múltnak azon darabkáit, amelyeket továbbra is hordozunk magunkban, és amelyek meghatározzák a jelenünket is.
Kármán kompozíciói nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövőt is magukban hordozzák, Gresa képeihez hasonlóan, hiszen rákérdeznek arra is, hogy hol a helye az egyénnek az itt és mostban. Mennyire tud jelen lenni és hogyan tud megmaradni a jövőben?
Ha pedig a két pályára felülről tekintünk rá, akkor az is jól látszik, hogy mindkét alkotó következetesen, jól átgondolt lépésekben halad az absztrakció felé. Gresa képei egyszerre elbeszélők és szimbolikusak. A motívumok még őrzik a figuralitás nyomait, a látvány azonban már erősen közelít az absztrakthoz. Kármán is egyre inkább azon dolgozik, hogy feloldja az ábrázoló jelleget. Míg korábbi sorozatain még felismerhetők voltak az arcok, az alakok, a testek, addig itt már nyomokban sem tudjuk visszafejteni a figurákat. E kompozíciók így válnak rejtett tudások őrzőivé, amelyek már nem határozzák meg a látványt, és már csak érzékelni tudjuk a jelenlétüket.
Fotók: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf
