A korona és a parlament jogaiért folyó harcok polgárháborúvá szélesedtek, amelyben a gavallérok (a korona támogatói) és a kerekfejűek (hajviseletük miatt nevezték így a puritán parlamenti többséghez tartozó képviselőket) álltak szemben egymással. I. Károly angol király, aki 1629 márciusában feloszlatta a parlamentet, mert az "túlzó" követeléseket támasztott a királyi jogok korlátozására, 1640-ig az alsóház támogatása nélkül kormányzott és minden politikai ellenfelét üldözte. 1640-ben azonban I. Károly a parlament újbóli összehívására kényszerült, mert adókra volt szüksége a Skócia elleni háborúhoz, amelyben a skótok presbiteriánus egyházuk függetlenségét védelmezték. Az adókat csak a parlament alsóháza szavazhatta meg. Mivel a többségében puritánokból álló parlament nem volt halandó engedményekre, a király átmenetileg feloszlatta. A politikai helyzet a skótokkal kötött fegyverszüneti egyezmény ellenére tisztázatlan maradt, s a parlamentet még 1640-ben újból összehívták, amely a monarchistáktól alapvető engedményeket csikart ki. I. Károlynak 1641. február 16-án el kellett fogadnia a "Triennial Act"-et, amely előírja a parlament háromévenkénti összehívását. Ezenkívül kötelezte magát abszolutisztikus pénzgazdálkodásának megreformálására és fel kellett áldoznia tanácsadóit, Thomas Wentworthöt, Strafford grófját és William Laudot, Canterbury érsekét. Mindkettőt kivégezték. Strafford kivégzése a király elleni "ír rebellió" kitöréséhez vezetett (1641. X. 23.). 1642-ben a király legfontosabb parlamenti ellenfeleinek elfogatására készült. Amikor tervét felfedezték, I. Károly Oxfordba menekült. Miután meghiúsult az utolsó egyesítési kísérlet is, a szembenálló felek felállították a csapataikat - megkezdődött a polgárháború (1644. VI. 2.).
