Bíró Gergely, a kötet szerkesztője, a szerző beszélgetőtársa Pilinszkyt idézve indította az estét, méghozzá A teremtő képzelet sorsa korunkban és az Ars poetica helyett című esszéiben megfogalmazott gondolatával:

hogy baj, ha a művészet le akarja dobni a válláról a világ képtelen terhét.

Aztán olyan alkotóként jellemezte Szentmártonit, aki soha nem futott meg a magyar irodalom terheinek hordozásától, és ennek még irodalmi tevékenységét is alárendelte. Egy régi beszélgetésük során Bíró vetette fel neki: kötetbe kellene rendeznie az Írószövetség elnökeként jegyzett beszédeit, esszéit, hogy nyoma maradjon a közösség érdekében tett erőfeszítéseinek.

Jánosi Zoltán, A katarzis nyomában utószavának írója, akit Bíró ezután rövid bevezető elmondására kért fel, Németh és Illyés utódjaként beszélt az irodalomszervező Szentmártoniról, aki mindig szoros egységben gondolkodott a magyarságról, az országról és az irodalomról.

Ezután Turi Bálint színész felolvasta Szentmártoni tárcáját egy ihletett, ünnepélyes hajnalról, amelyben a szerző számba veszi feladatait, szellemi rendrakásra inti magát. A szöveg remek előhang volt Bíró első kérdéséhez, amely a kötet rendhagyó voltát, a személyesebb hangvételű írások beválogatását hozta szóba.

A szövegek válogatása, összerendezése során az volt a fő célja, hogy pillanatkép, hiteles dokumentum szülessen az 1998-tól 2020-ig terjedő évekről.

Az idősíkokat és a műfajokat szándékosan keverte össze: az irodalomszervező tevékenységéhez kapcsolódó és a líraibb, személyesebb szövegeknek egyaránt helyet adott a gyűjteményben, mert el akarta kerülni, hogy száraz, protokolláris jellegű legyen, reagált a szerző.

A következő kérdés a kötet Csillag Tiborról írt portréesszéjére vonatkozott. Csillag az Átlók művészcsoport és Kárpáti Kamil köréhez tartozott: sokkal inkább meg sem ismert, mint elfeledett költőnek számít, Szentmártoni még találkozhatott, beszélgethetett vele, tanulhatott tőle (Csillag 2007-ben hunyt el), és fontos útravalóvá vált számára az, amit képviselt: hogy csak a szellem szeretete és a másokért való erőkifejtés vezet el önmagunkhoz. Ennek kapcsán megtudtuk, hogy Szentmártoni gyermekkorától kezdve hogyan szokott hozzá, tanult bele a szereplésbe, a közéleti aktivitásba, amelyet eredetileg nem különösebben érzett testhezállónak. Kárpáti után Oláh János lett a mentora, fokról fokra „dolgozta be magát” az irodalomi életbe, és a fiatalítási hullám végül az Írószövetség élére emelte. Aztán ő is tovább fiatalított a szövetségben, és ma is fontos feladatának tartja a huszonévesek megszólítását, új tehetségek felfedezését.

A kötet két fejezete a mai magyar irodalom állapotáról szól, a kilencéves elnökséghez kapcsolódik. Hogyan tekint vissza az írószövetségi évekre? – kérdezte Bíró Gergely. Igyekezett a közélet kérdéseiben mindig állást foglalni, az Írószövetséget egyre jobban kinyitni a világ felé, és megszólítani az utca emberét, például olyan fesztiválokon, mint a Művészetek Völgye, hagyományteremtő szándékkal. Büszke arra, hogy sikerült február 18-át, Jókai Mór születésnapját mint a széppróza napját hivatalosan elfogadtatnia. Hasonló sikerként számolt be a Debüt díj megalapításáról Orbán János Dénes ötlete alapján, amely ifjú alkotók számára jelent komoly elismerést és biztatást.

Bíró ezután a kilencéves elnöki időszak idején megjelent két esszékötetre terelte a szót, és arról kérdezte, hogyan tudta elnökként életben tartani magában az alkotót. Próbálta, de nem nagyon sikerült, válaszolta Szentmártoni. Már 2010 előtt unni kezdte magában a költőt, és elhallgatott. 2010-ben pedig jött az elnökség. Hat évig írta első regényét, a Szomjúságot, mert csak ritkán tudott rá időt szánni, elrejtőzni vele a világ elől. Szerencsére később újra jelentkezett benne a költő, így 2014-es, Miféle földet című kötetébe már az új verseiből is beválogathatott.

Az éppen tárgyalt témához illő volt a következő, Turi Bálint által felolvasott tárca arról, hogy

mindenkiben lakik egy költő, és mindenkinek az életében akadnak költői pillanatok.

Szentmártoni azonnal példáját is adta egy ilyennek az írásában, amint hajnai autóútja közben egy útra ugró őzével összeakad a tekintete.

Miért lett A katarzis nyomában a cím? Véletlenül, válaszolta Szentmártoni. Az ok: észrevette, hogy a katarzis szó minden harmadik írásban szerepel. Nem véletlenül, mivel ez már gyerekkora óta izgatja, meghatározó élményei közé tartozik, a legfontosabb életérzésnek tartja, és lépten-nyomon igyekszik tetten érni, a titkát kutatni.

Aztán a „váci füveskertiek”, azaz az 1950-es években Vácon raboskodó költők csoportja került szóba, akik sokszor előfordulnak a könyvben. Szentmártoni, mint erre elmondta, előbb kezdett el írni, mint komoly irodalmi műveket elolvasni, és először a Stádiumnál, Kárpáti Kamil műhelyében találkozott a füveskertiek örökségével, azon belül Gérecz Attila, az ’56-es mártír verseivel. Olyan költőket ismert meg, akikről kevesen tudtak, és a többségüknek a történelem szeszélye folytán nem bontakozhatott ki az életműve. Rajtuk keresztül pedig megismerkedett ’56 örökségével. Mivel külvárosban született, vonzódik a szélárnyékban maradt szerzőkhöz.

Az alkotói és a tisztségviselői szerep konfliktusa állandó téma Szentmártoninál, mondta Bíró. Mintha állandóan arra vágyna, hogy csendes helyen élhessen a családjával, és az alkotásnak szentelhesse magát, de aztán újabb meg újabb feladatok találják meg, újabb meg újabb tisztségekben kell helytállnia, vetette fel Bíró.

Szentmártoni történettel válaszolt: Illyést egyszer felkereste Tihanyban egy újságíró, és amikor látta az ablakából a balatoni panorámát, így kiáltott fel: „Itt aztán könnyű lehet szép verseket írni!” Mire Illyés: „Rosszul gondolja! Éppen ilyen helyen nehéz szép verseket írni, és a börtönben könnyű.” Az a békés vágyott alkotói idő, úgy tűnik, későbbre halasztódik. De időről időre azért megteremthetők a csendes elmélyülés feltételei, mondta a szerző, aki 2020 óta a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei igazgatóságának vezetőjeként szolgálja a magyar irodalom ügyét.

A zárásként felolvasott, a kötetből vett írás már a közelgő ünnep hangulatát lopta a terembe. „A legjobban a karácsonyi ablakokat szerettem” – emlékezik Szentmártoni, és először gyermeki csínyekről, idegen portákra való bemászásokról, majd pánikszerű menekülésekről mesél, majd a mindmáig eleven emlékről, ahogyan a nagy csendben, hóesésben, apjával kézen fogva hazafelé tart. Végül arról a pillanatról, ahogyan a házukhoz érve a saját ablakukon lesett be, és az ünnepi készülődés közben megpihenő édesanyját figyelte. „Ámulattal lestem anyámat, amint a karácsonyfa mellett ül merengve, s fáradtan is ragyog. Talán Gáspár, Menyhért és Boldizsár nézte így Máriát, mielőtt a jászolhoz léptek.”

Fotók: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf