? Döbbenetes volt számomra, hogy akkor még nem jelent meg róla könyv angol nyelven. Talán volt egy magyar nyelvű mű, de az viszonylag régi volt: röviddel a háború után született. Az ő története nagyon drámai volt, minden író ilyen történetre vágyik. Az én életemet gyökeresen megváltoztatta, ekkortól mondhatom magamat ? minden szerénység nélkül ? írónak. Addig újságíróként dolgoztam, de hamar rádöbbentem, hogy csak a könyv lehet tartós, a napi cikkek nem. Óriási érzés volt olyan témát találni, amit addig senki nem dolgozott fel alaposan. Wallenberg története egyfajta morális tanmese, ma is aktuális. Férjemmel, Richarddal (Marton második férje, a 2010-ben elhunyt Richard Holbrooke amerikai diplomata a balkáni háborúkat lezáró Daytoni-békeszerződés megkötésének egyik kulcsfigurája volt ? a szerk.) ugyanis a Balkánon végigutazva megtapasztaltuk, hogy milyen az, amikor az utálat gyorsan terjedni kezd. A fogadtatásról pedig: először is el kell hogy mondjam, már önmagában az is érdekes, hogy Magyarországon harminc évbe telt, mire lefordították. Amerikában nagyon pozitívan fogadták.
? Wallenberg ? saját szavaival élve ? egy egész népet készült megmenteni. Mennyire gondolta ezt ő komolyan, különösen annak fényében, hogy az akció nem volt túl szervezett?
? Wallenberg idealista volt. A pragmatikus emberek ilyen kijelentéseket nem tesznek, s nem vállalkoznak rá, hogy azt végigviszik. Nagy adag idealizmus kell hozzá, elsősorban az önmagába vetett hit, s az, hogy az ember rádöbbenjen: megéri a fáradozást, még ha csak egyetlen egy életet tud megmenteni.
? 2002-ben mély megdöbbenéssel a hangjában beszélt annak kapcsán, hogy a Wallenberg-ügy mismásolása még mindig zajlik Oroszországban. Ebben a tekintetben nem sok változott az elmúlt évtizedben. Hogyan látja ma a helyzetet?
? A svédek még ma is szégyellik magukat ? ahogyan kell is ?, az oroszok kevésbé, de még az amerikaiak is, hiszen ők küldték Wallenberget Budapestre, hogy mentse meg a zsidókat a biztos pusztulástól. A történet pedig ma is releváns. Richard ezt a könyvet vitte magával a Balkánra, ahol meglepetten kérdezték tőle: hogy van mersze egy asztalhoz ülni Miloseviccsel? Mire ő azt válaszolta: Wallenberg is leült tárgyalni a legnagyobb gyilkossal, a zsidódeportálások egyik fő szervezőjével, Adolf Eichmannal. Vigyázni kell, mert a gyűlölet mindig jelen van, az emberiség szerves része. Eleinte csak szavakban érhető tetten, de a szavak könnyen veszélyessé válnak, ha tettekké alakulnak. Ezt láttuk a kilencvenes években Ruandában, majd Szudánban, de ennek vagyunk tanúi ma Szíriában is.
? Wallenberg volt az egyetlen magyarországi svéd diplomata, aki miatt a svéd külügyminisztérium a háború után nem aggódott. Miután a szovjetek elfogták és a Szovjetunióba hurcolták, a skandináv ország sokáig semmit sem lépett. Mivel magyarázható a svédek közönye Wallenberg iránt?
? A háború után az emberek egyszerűen nem akartak visszagondolni a világégés vészterhes korszakára. Akik túlélték ? gondolom én ?, biztos lelkiismeret-furdalásuk támadt amiatt, hogy nem ők pusztultak el a marhavagonokban vagy a gázkamrákban. Így gondolkodtak a magyarországi zsidók és a svédek is. Az emberek csak el akarták ezt az egészet felejteni. S ne feledjük: a Szovjetunió és a nyugati országok között mintegy ütközőzónaként ott volt Finnország, mellette pedig Svédország, nagyon közel; innen a félelem. Ezért kellett évtizedekig várni, hogy a világ elismerje Wallenberg hősiességét, de akkor már késő volt.
? Számított arra, hogy előrelépés történik Wallenberg születésének 100. évfordulója alkalmából az oroszok részéről?
? Megmondom őszintén, erre nem volt sok remény. Addigra már túl sokat hazudtak. Az biztos, hogy Wallenberg a Szovjetunió területén halt meg, és nem a legjobb körülmények között. Őszintén szólva nem is kívántam volna, hogy sokáig éljen a Gulágon, annyira szörnyű volt a helyzet. A svéd kormány most újra kérvénnyel fordult Oroszországhoz a levéltári anyagok megnyitása ügyében, de én nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy előrelépés lesz, s inkább nekünk is arra kellene koncentrálnunk, hogy tanuljunk az esetből. Igaz, ha a svédek kicsit erőteljesebben léptek volna fel, akkor sikerülhetett volna egy fogolycsere keretében kiszabadítani Wallenberget. De a svédek féltek, ami egyszerűen szégyen.
